„ Árral szembe sétálok, az ellen harcolok, amiben hiszek. A vég felé futok, s megpróbálom nem feladni.”

Sharon Den Adel

Hajnalban érhettem haza a mai „csatámról”. – Még olcsón megúsztam épp, hogy pár sebet szereztem… Máskor vagy egy tucat sebbel és minimum 1 tőréssel vagy zúzódásokkal térek haza. Egész úton gondolkodtam, valami nem hagyott nyugodni. Túl egyszerű és kiszámítható volt ez a harc, ahogyan törtem a fejemet rájöttem. Anyám csapata nem is támadott. Taktikákat és gyengeségeket kerestek. Kivárták a reakcióimat, minden lépésemet figyelték. Nem mennek vele semmire, mindegyiket megöltem csak Tom és Anyám maradt életben. Lassan számoltam. EGY a magas barna, KETTŐ a vékony szőke, HÁROM a sebhelyes, NÉGY az ordibálós, ÖT… - Egy meg menekült. Nem az nem lehet. Három lény menekült el a karmaim közül. Tom a támadó, Anyám a tervező és egy figyelő. Ohh a francba. A háttérben maradt, hogy ne figyeljek fel rá.. és elmenekült, mikor nem figyeltem…  Megfordultam és rohantam, rohantam, ahogyan a lábam bírta. Újra látni akartam a helyszínt, de mindent befedett a hó. Nem maradt nyom. Se a halotti mágiából se a fejvesztett megszállottból. Eltűnt minden. Lenéztem a magas épület tetejéről. Néztem az ébredező várost, ahogyan az emberek munkába indulnak. – Ohh soha nem tudjátok meg az igazat. Miféle lények veszélyeztetnek titeket. Mi történt itt, és hogy mi fog. Lehajtott fejjel éreztem, ahogy a kabátomba bele kap a hideg téli szél. Megfordultam, hogy láthassam a vérrel festett havat. – Félelmetes! Suttogtam magamnak. Minden vércsepp felszívódott. Félméteres hó eshette az éjszaka, ezért kaparni kezdtem. Sehol egy vércsepp sehol egy nyom, jel. Összecsuklottam és leültem a hideg hófedte betonra. – Még is mit gondoltam? Megtalálom az elvesztett térképüket egy nagy vörös X-szel? Felszívódtak. Mondtam saját magamnak. Mély levegőt vettem majd kifújtam azt. Figyeltem, ahogyan a hideg levegőben lassan eltűnik a gomolygó meleg levegő. Anyám mindig is jól gondolkodott. – Ha nincs nyom, nincs bűncselekmény. Emlegette régen, de hol van az már, amikor a nővéremmel fagyiztunk ebéd előtt. Hirtelen egy enyhe mosolyra húzódott a számszéle, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. Feltápászkodtam a fagyott talajról, majd haza sétáltam. Néztem a rohanó embereket, a havat lapátoló nagypapát, aki vidáman játszik az unkáival. És közben arra gondoltam mennyire is vagyok egyedül…

Haza értem. A villany kattanására átrohant valami a szobán.

-          Ki az? Kiáltottam.

-          Kérlek, ne bánts! Kérlek, ne… Sírta egy idegen félelem teli hang. Lassan a kanapához mentem.

-          Hogy kerülsz ide? Kérdeztem, hogy könnyebben megtaláljam a hangforrást.

-          Sajnálom üldöztek, ezért bemásztam az ablakon…Én sajnálom. Az ajtó kilincshez nyúltam, a zár kattant egyet, majd fel jajdult. Az ajtó rejtekéből egy sebesült kislány tekintett rám vissza. Egy ártatlan ember. Lehajoltam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem a sebeit, majd felsegítettem. – Kik üldöztek? Kérdeztem halkan.

-           Valami ijesztő. Sírta el magát a kis lány. Valószínűleg az utcán lakatott. Kopott szakadt farmerkabát volt rajta egy átnedvesedett véres szakadt nadrág és egy körött sál.

-          Honnan jöttél? Kérdeztem, hátha tévedek.

-          Nincsen otthonom az utcákon élek. Felelte könnyes szemmel.

-          Meg tudod mondani miféle ijesztő üldözött téged és miért,

-          Hárman voltak csak az árnyékukat láttam. Meg a hangjukat hallottam.

-          ÉS mi volt bennük az ijesztő? Kérdeztem, de szinte biztos voltam a válaszban.

-          A szemük. Felelte. Arany sárgán világított a szemük.

-          És mit akartak tőled?

-          Azt mondták, hogy kellek valamire nekik, de nem tudom nagyon féltem.

-          Jól van, most már megnyugodhatsz. Feleltem olyan kedvesen, ahogyan csak tudtam. Megtudod mondani milyen volt az árnyékuk?

-          Nem igazán. Csak azt láttam, hogy az egyik egy nő.   

-          Értem.  Azzal felálltam és levettem a hosszú térdig érő bőrkabátomat és felakasztottam a fogasra. Amúgy mi a neved?

-          Emma. Felelte félénken és zavartan.

-          Az én nevem Nikol. Mondtam, majd a hűtő felé tereltem a kislányt. Nem tudom mit akartak veled, de amíg el nem múlik a vész maradhatsz, ha akarod.

-          Köszönöm. Felelte, majd oda kuporodott a kandallóhoz. Felmentem a padlásra és régi kiskori ruháimat kerestem. Találtam egy kötött pulóvert, amit még valószínűleg a nagyi kötött nekem karácsonyra és egy öreg farmert, amit még születésnapomra kaptam. Lesétáltam a ruha kupaccal a lépcsőn, majd a kislány mellé tettem őket.

-          Vedd fel, jobban fogod magad érezni száraz ruhában. Emma bement a fürdőbe. Kicsi nagy volt rá a pulóverem a nadrág passzolt rá, de a sálat a nyakában hagyta.

-          Egy pár percig csak néztem és figyeltem, ahogy vizes ruháit pakolgatja a szárítóra, majd kimentem a konyhába és készítettem neki egy szendvicset. – Tessék. Nyújtottam neki oda.

-          Köszönöm. Felelte hálásan. Megvártam még megeszi a vacsoráját aztán felkísértem az egyik vendégszobába. Megvártam még elalszik. Lementem, hogy elmosogatósak, mikor zajt hallottam fentről. Felmentem és benyitottam a szobába, ahol hagytam a kislányt, de nem volt ott. – Hol vagy? kérdeztem.

-          Itt. Felelte a másik szobából.  Bementem hozzá és egy érdekes látvány fogadott. Emma a földön ült felhúzva lábait és dúdolt valamit. A függönyök az ellenére, hogy csukva voltak az ablakok össze-vissza tekeredtek a levegőben.