Az ismeretlen
Életemet bezárva töltöttem. Szüleim rejtegetek a világ elől. Nem vállalták azt, aki igazából vagyok. Soha nem lett volna szabad magukat hibáztatniuk. Tizennyolc év telt el, mióta bezártak ebbe a szobába. Soha nem láttam a napot és soha nem barátkozhattam senkivel. Ebből a szobából csak akkor mehettem ki a kertbe, ha köd volt és biztosan nem járt senki kint az utcákon. Nem vagyok vámpír még is bánt a napfénye. Az éjszaka teremtménye vagyok.
Oda-vissza járkáltam a szobámba. Az egyetlen épületben, amiben valaha jártam. Vártam az éjfélt. Még tizenkét perc és szabad leszek. Ismételgettem magamnak. Egy kis táskában összeraktam minden dolgot, amit úgy ítéltem meg, hogy szükségem lesz rá. Pénzt, telefont és a régi könyvemet. „A fekete mágia „.Kedves születésnapi ajándék apámtól a 12 születésnapomra. Az utolsó emlékem apámtól. Minden éjfélkor kinyitják a kaput 15 percre, amíg megérkezik a másnapi ebédhez, vacsorához való. A szabadság kapuja, újra kitárulkozik, az elmúlt évben többször álmodoztam és találgattam mi van oda kint. És ma megtudom. – Még 5 perc. Suttogtam magamnak, majd az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. Az utca végében apám kocsija kanyarodott be a kertbe. Kis régi stílusú londoni autó. Fekete tető szürke ajtók. Lerohantam a lépcsőkön és elrejtőztem a komód és a szekrény között. Az ajtó kinyílt, kattant a zár, majd feljajdult. Két magas férfi lak lépet be az előszobába, körbenéztek, majd a konyha felé vették az irány. Hallottam, ahogyan a lábuk alatt nyikorgott a padló. Olyan régen élek már ebben a házban, hogy pontosan ismerem minden szegletét. Tudom, hava kell lépnem, hogy ne halljanak meg. Megvártam még a hang elcsendesedik, körül néztem és futni kezdtem. Rohantam, rohantam a kapu felé, ahogyan a lábam bírta.
- Megállj! kiabáltam utánam.
- Nem! Eleget raboskodtam, szabad akarok lenni. Hátra fordultam, támadjak, de a két alak felém vettette magát. Szemük az éjszaka sötétjében, úgy világítottak, mit az autófényszórója.
- Te nem mehetsz sehova. Vicsorogta az egyik alak.
- Ohh dehogynem mehetek, el is megyek! Kiáltottam vissza a fűben heverő párosnak.
- Nem menekülsz! Mi mindenhol ott vagyunk. És elkapunk! Nem szegjük meg apádnak tett ígéretünk. Elértem a kaput. Magas fémrácsos kapu telis-tele bonyolult mintákkal. Még utoljára hátra néztem, hogy lássam életem hátrahagyott részét, majd mosollyal távoztam. Magam mögött hagytam a múltat és életet kerestem. Csak nem gondoltam, hogy nem olyan életet kapok, amit kerestem…
- Hé te. Kiáltott utánam egy idegen férfi. Nem tűnt gonosz lénynek, inkább modortalanak.
- Én? Kérdeztem a vállam felett átnézve.
- Igen, te. Ugye a neved Sara Lever? Kérdezte zsebre tett kézzel.
- Semmi közöd hozzá, hogy mi a nevem. Feleltem és gyors léptekkel távoztam. Próbáltam.
- A te érdekedben nem tenném. Mondta flegmán.
- Hól akarsz lakni? És Hogy akarsz elmenekülni azok a lények elől?
- Mit akarsz tőlem, honnan tudsz ennyi mindent és mi vagy te? Tettem fel egymásután a kérdéseket.
- Az most nem számít, az a lényeg, hogy én a jó oldalon állok és megakarlak védeni, de ha nem akarod nekem édes mindegy.
- Nem megyek sehova egy teljesen idegen valakivel, akiről nem tudok semmit. Mondani bárki tud bármit.
- Veszélyben vagy! Itt a számom, ha meggondolnád magad és belátnád, hogy nem sokáig húzod egymagadban. Főleg, hogy az vagy, ami. Nevetett és kámforrá vált. Felszívódott. Akárhova néztem sehol sem láttam. A telefon számat nézegettem. Sokkal több számból állt, mint egy átlagos telefonszám. – Furcsa. Azzal belegyűrtem a számot a kabátom zsebébe és próbáltam nem feltűnően közlekedni az utakon.
 Hajnalodott, lassan felkeltek az emberek és elindultak. Az utcákon egyre több ember lett. Már nagyon álmos voltam. Fogalmam sem volt róla merre járok. Az utcákat egyformának és ismeretlennek ítélem, mégis telis-tele félelemmel haladtam egyre beljebb a kisváros szívébe. Megrémisztett a tudat, hogy csak kiléptem a megszokott bekerített otthonomból és már is hárman akarnak elkapni. Ketten megölni és még kitudja, hányan akarják maguknak a hatalmamat, amit irányítani sem tudok. Kiértem egy nagy térre, ahol megnézhettem életem első napfelkeltét. A nap világosszürkére festette az ég alját, ahogyan haladt a tekintettem az ég teteje felé egyre kékebb és kékebb lett. Vöröses fellegek szálldogáltak a hajnali szellőben és madarak énekeltek. A város zaja szokatlan volt a természet hangja meg élmény, amitől megfosztottak. - Nem tudom mért nem mehettem emberek közé éveken át, de ma minden megváltozott.
- Sara Lever! Hallottam a nevemet még is féltem megfordulni. Élveztem a ismeretlen csodát, amihez hasonlót soha nem láttam. A napfénye elérte a karomat, ami füstölni kezdett majd elszürkült.
- Mi a! Kaptam magamhoz a karomat. Megégetett a nap?
- Ez lesz, ha egy kezdő a napközelében marad… Mondta az ismeretlen hang. Azzal minden elsötétedett körülöttem és csak a holdfénye ragyogott fent, Körül néztem az utcán. Egy árva lélek sem mozdult. Mindenki abban a mozdulatban állt. Lassan megfordultam és egy magas idegen alakkal találtam magam szemben.
- Az, akinek meg kell védenie téged.
- Nem akarok vissza menni abba a börtönbe. Üvöltöttem az idegen férfinak.
- Nem is oda kell menned. Lépett elő a névtelen modortalan hapsi.
- Kik vagytok és mért tudjátok a nevemet? És hogyan állították meg az időt?
- Mi apádnak dolgozunk és az ő parancsait végezzük. A nevem Ben. És ne nevez modortalannak. Te se vagy túl kedves. Mosolygott idegesítő vigyorral.
- Nem, nem az. Életben van, csak fogságban raboskodik. Megkért, hogy az életünk árán is védjünk meg, hogy ne kerüljön rossz kezekbe a hatalmad. Mi vagyunk apád kémei. Ezért tudtuk, mikor és hol leszel.
- Akkor a „Kastélyban”, ahol raboskodtam a ti művetek?
- Nem ők azok, akik elraboltak születésed napján. Ők tartják fogságba az apádat.
- És mért nem vették el a hatalmamat, ha az kell nekik? Mért nem szedtettek ki abból a rozoga omladozó kastélyból?
- Nem tudtuk merre vagy. Azon a helyen nem érzékeljük a varázserőd.
- A nevem Roger. Én vagyok apád féltestvér. Sajnáljuk, hogy csak most tudunk segíteni, de itt nem maradhatsz. Percről-percre erősödik a napereje.
- Majd megbeszéljük, ha biztonságba megérkeztünk a bázisra. Ott mindenre választ kapsz. Azzal egy fekete sötétített öveges autóhoz vezettek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés