Álomháború

„  Érzed a fájdalmat, hiába kiabálsz, elsüllyedsz a mélybe. Nem tudod eltépni a láncaid, kitörni innen „

Sharon Den Adel

Még Emma aludt én próbáltam rendbe rakni a gondolataimat és a szobákat. Végül csak a szobákat tudtam helyre pofozni. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy anyám minden lépésemet figyeltetheti. Az évek alatt, amit itt töltöttem a földön nem bíztam senkiben és semmiben és most egy idegent fogadtam a házamba. Egy ember lányt, akiről nem tudok semmit, csak a nevét. Igaz abba is hazudhatott, ha akart. Teltek-múltak az órák végül elnyomott az álom. Álomban otthon a régi otthonomban jártam. Nem tudom most, hogyan festhet a házunk, de álmomban sötét szürke falakon és pókhálókon kívül nem sok minden volt. A bejárati ajtó inkább kapu olyan volt, mint régen. Magas falécekből volt összetákolva. Az ajtón túl a nappalinkba léptem, ahol a régi boldog pillanatokat láttam, majd megváltozott minden. A színek lefolytak a falról, minden elszürkült és elöregedett. A régi családi kanapé szaggatottá vált. A vér a padlóra száradt. A tükrök elrepedve mutatták a velük szemben lévő kinti tájat. Minden olyan elhagyatottá vált, szürkés falakról, csak úgy mállott le a tapéta. Magamra maradtam. Aztán a jelenet elhomályosodott. Beszélgetés hallottam magam mögött, de akár merre fordultam csak homályos színfoltokat láttam.

-          Ki az? Kérdeztem kétségbeesve a homályos látomásoktól.

-          Csak a rémálmaid…. Károgták, hányinger kerített hatalmába, ahogyan meghallottam a hangjukat. Nem tudom mire emlékeztetett, de szédülni kezdtem. Az árnyak csak forogtak körülöttem, a szél elkapta a kabátom, de most csontig hatolt. Éreztem. ahogyan megfagyok. Hirtelen egy havas táj kelős-közepén álltam. Magas hegyek teteje csak úgy csillogott a fagyott hóbuckáktól. A szél kellemesebbé vált, már nem akarta megfagyasztani az ereimben a vért. Hópelyhek hullottak a kabátomra eltakarva e gombokat. Körbefordultam és élveztem a hideg megnyugtató havat, amikor újra változott a kép és minden csupa vérré vált. Magamat láttam, ahogyan véres kézzel nézem egy vámpír halálát.

Vére a földre hullott, teste megremegett, utolsó szavait suttogta. – Egyszer vissza térek, és nem menekülsz. Elkaplak… Azzal a tekintette szürke és halott lett.  Vére vörösesre festette a fagyott hideg talajt. Halott teste a fának kötözve tekintettét égnek emelve bámult az öröké valóságba.

-          Egy újabb halott vérszívó. Magamra vagyok utalva. Most is, mint mindig. Elrohantam saját magam mellet. A bosszú boldogsága töltött el. Szemeim halottak voltak és vérvörös köd gomolygott bennük. – Így nézek ki, amikor gyilkolok? Tettem fel magamnak a kérdést, majd oda sétáltam a halott vámpírhoz. Soha nem végeztem így ki senkit. De még is meg tettem. Álmomban. Látni akartam, ahogyan szenved? De mért mit ártott nekem azonkívül, hogy világra jött? Az arcát nem tudtam kivenni akárhogyan koncentráltam csak összefolyt a kép. Egy vadidegen arcot láttam, ahogy kettéválik és elmállik. Vérré vált. Arca vörös patakban folyt le a már amúgy is véres hóra.  A hó elolvadt és egy tisztáson találtam magamat valahol Atlantában. Kellemes tavaszi eső hullott az égből, de már tudtam, hogy ez meg fog változni. Magamat láttam, ahogyan késsel kaszabolok valami testnek tűnő halott dolgot. Könnyeim feketére festették az arcomat. Egy férfi halott testét vagdostam. Nem volt vér, tudtam, hogy nem én végeztem vele. A kés a mellkasába hatolt és gyorsmozdulattal felnyitotta az oszladozó tetemet. Kiejtettem a kést a kezemből és belenyúltam a hideg halott húsba. Kiemelem valami ékszernek látszó dolgot, majd ott hagytam a semmi közepén és eltűntem a tájképben. Az eső zuhogni kezdett, egyre sötétebb lett körülöttem. Mikor anyám hangja ütötte meg a fülemet.

-          Mi van, édes nem ismered fel a saját rokonaidat? A saját unokatestvéredet és a saját nagypapádat? Mindet megfogod ölni… Végzel velük, hidegvérrel csak hogy megszerezd, amit akarsz. Nincs jogod, hogy minket vámpírokat utálni egy vagy közülünk! Te is a saját lelkedért küzdesz, hogy megbékélj. Nevetett.

-          Nem! Én azért küzdök, hogy elpusztítsalak! Ordítottam a hideg ürességbe. Könnyekkel a szemembe.

-          Mert talán az jobb? Mond édes, ha csak velem akarsz végezni mért nem engem ölsz meg? Mért a saját rokonaidat, akik téged akartak védeni?

-          Én nem tettem semmi ilyet te irányítod az álmomat.

-          Azt, hiszed én vagyok az? Nagyon tévedsz.  Legbelül gonosz vagy! Egy hidegvérű gyilkos, aki megöl mindent és mindenkit, aki az útjába kerül. Nem vagy különb.

-          Ez nem igaz! Mutasd magad, had lássam, mennyire irányítom én az álmaimat!

-          Ha ez drága lányom kívánsága, legyen. Azzal a fekete szürkeségből előugrott. A szürke köd gomolyogni kezdett körülötte majd testet öltött előttem.

-          Mond, mióta lépsz be idegenek álmaiba? Kérdeztem.

-          Mióta vagy te idegen. Még az anyád vagyok, jogom van hozzá, hogy tudjam, mi van a kislányommal. Azzal eltűnt és pofonvágott a sötétség karmaival, A kőre estem, letöröltem a vért a számszéléről és anyámra néztem, majd feltápászkodtam.

-          Nem vagyok többé a lányod!

-          Mit nem képzelsz! Ordította károgó hangon. Felém emelte a kezét és leláncolt a földre. – Itt most én irányítok! A sötétség úrnője leszek és a te erőddel enyém lesz a világ.

-          Nekem nincs hatalmam. Nyögtem szenvedő hangod. A kezeimen egyhatalmas lyuk tátongott, amin keresztül egy fém kapocs tartott fogva. – És ne feledd ez csak egy nyomorult álom, én egyszer felébredek.

-           Persze, ha azt én engedem…

-          Nem! Ez az én álmom, és most fel fogok ébredni és győzedelmeskedek feletted.

-          Ohh kíváncsi vagyok én arra. Mondta és szorosabbra foga a bilincseket.

-          Nem öltem meg senki olyat, aki nem érdemelte volna meg. Erőt vettem magamon és a fájdalom ellenére kitéptem a láncaimat a földből. -  Megmondtam, hogy itt én irányítok!

-          Csak hiszed! És a testvére vagy édesapád talán megérdemelte a halált? Kérdezte fekete szemeivel.

-          Ők már alapból halottak voltak. Én csak békét adtam, a lelküknek, ahogyan most veled is fogom tenni. Összegyűjtöttem minden erőmet és hitemet, majd a sörétség falát fénnyel törtem össze.  Anyám a földön landolt. – Na mi van nem bírod a napot, anyuci?

-          Még nem végeztem veled. Még nem.

Felébredtem:  Emma állt velem szemben egy plüssállatkát szorongatva. Egy pillanatig azt hittem az ő szemei is feketék, mint anyámé volt. Szemei a tenger kék árnyalatokban csillogott.

-          Jól vagy? Álmodban beszéltél. Kérdezte aggódó tekintettel.

-          Minden rendben, csak álom volt! Na,menj készítek neked egy forró teát. Elindultam a konyha felé, amikor iszonyú fádalom nyílalt bele a kezeimbe. Vérem pirosra festette a parkettát.  – Ez nem lehet igaz. Az álmok nem válnak valóra, így nem. Emma papírtörlőket hozott, hogy betekerhessük a sebet.

-          Még is mi történt veled álmodban? Kérdezte félelem teli szemekkel.

-          Nem tudom! Valami nagyon nem stimmel… Anyám erősödik!

  -          Megkapta a jeleket, amit kívánt… Tudja, hogy erősödöm és    azt   is tudja, hogy mi kell nekem tőle. Egy nap elpusztítja nagyapját a   kulcs   őrzőjét és megkapom, amit akarok.

  -          Igen úrnőm! Térdelt anyám lábai elé egy vámpír.

-          Még nem! Egyelőre, még nem. Nevetett anyám. A hangját elnyelte az éj hideg sötétsége.