„ Visszatartom a lélegzetem, ahogyan az élet elkezd visszafelé számolni. Mosoly mögé rejtőzöm, ahogy az a tökéletes terv kibontakozik"  - Evanescence 

-          „- Kezeimen a seb begyógyul, de az árulást nem tűröm el. Mondtam a gyengének és ártatlannak tűnő Emmának.” – Az igazság, amire rájössz, jobban meglep, mint az, hogy kiben csalódtál. Talán jobb kifejezés az, hogy miben…

-          Reggel a fájdalomra keltem sebeimen a géz teljesen átázott. A vér pirosra festette a párnahuzatot.

-          Remek. Feltápászkodtam és kitámolyogtam a fürdőbe előkerestem a gézt és a kötéseket és a mosdókagylóhoz mentem. Megnyitottam a vízcsapot. Kellemes meleg gőz kezdett gomolyogni, felé tartottam a kezemet és kikötöztem a sebet.  Egész szépen begyógyult, már csak egy inam látszott. Lejjebb tekertem a vízsugarát és aláraktam a kezemet, felszisszentem. Vérem eltakarta a mosdókagyló fehérjét. Tiszta törölközőbe tekertem a kezemet és alaposan bekötöttem a gézzel. Letöröltem a párát a tükörről és farkasszemet néztem magammal.

-           Milyen meggyötört. Mondtam és hátat fordítottam tükörképemnek. Mélylélegzetet vettem és kimentem a folyosóra. Leakartam menni a konyhába, de valami nem hagyta. Úgy éreztem muszáj bennem Emma szobájába. Lassan nyikorogva kinyitottam a zárat és beléptem. Az ágy bevetetten mind, ha soha senki nem aludt volna ott. Párhete lakott nálam Emma és eddig nem volt sok különös történés vele kapcsolatban, leszámítva a függönyős incidenst, amire még mindig nem találtam választ, ahogyan az ajtóra festett számra se. 

-          Emma? Merre vagy? Kérdeztem és behajtottam magam mögött a régi faajtót, ami hangosan becsapódott. – Emma? Te vagy az? Kérdeztem és zárat kezdtem feszengetni. – Nyisd ki, most. Kiáltottam, mire egy sikoltás volt a válasz. – Emma, jó vagy. Mondtam egyre idegesebben, hiába küzdöttem a zárral nem mozdult. Emmától nem érkezett válasz. Csak egyre kísértetiesebb hangok hagyták el az amúgy hangszigetelt szobát. Bármi is volt bent nem evilági volt az biztos. Hangok halkultak. – Na, jó most már nyisd ki akármi vagy bármi is vagy. Ordítottam. Az ajtó még mindig nem mozdult. Csak egy vértócsa folyt ki a küszöbre. – Ami sok az már sok. Mondtam magamnak és berúgtam a zárat. Az ajtó kinyílt. Senki nem volt bent, egy árva lélek se, a vér is eltűnt mind egy cseppig. A szobát beborította a rózsa és a halál szaga. A hajnal szürkülete még kellemesen járta át a szoba, amúgy régies jellegét. A komódra néztem, amin egy fehér rózsa díszelgett egy kristály vázában. – Fura esküszöm, hogy ez a váza három éve eltört egy kisbalhé közepette. Még a vázát tanulmányoztam Emma lépet be a szobába.  Ránéztem, de észre se vett. Lábain megszáradt vér és sár volt. Szó nélkül tett-vett a szobában. Fehér hálóinge csupa kosz és víz volt. Odakint egész éjjel esett. – Emma hól jártál? Néztem a láthatóan süketet játszó kislányra. Válaszul megint csak dúdolgatott valamit.      

-          „Eljön, eljön az ártatlanok ideje”

-          Hogy mondod? Kaptam a kezeim közé törékeny vállait. - Térj magadhoz. Ráztam meg egy kicsit a tébolyult lányt.

-          Eljönnek, eljönnek… Féljél csak… Mondta és a szemei feketévé váltak, majd a földre esett és nem maradt semmi belőle… Csak a koszos ruhácskája. Felálltam a földről és vissza néztem a komódra, ahonnan eltűnt a váza. Csak a rózsa maradt a helyén egy borítékkal. Felnyitottam a kisborítékot és kivettem belőle a kézzel írt levelet. 

 -          „  Az elnyomottak ébredeznek, a kísértetek a gonoszak oldalán eljönnek, eljönnek és  nem kímélnek. „  Ledobtam a földre a levelet és Emma után iramodtam. Az ajtó előttem  vágódott be. – Oh na azt nem. Mondtam és kirántottam és kirohantam rajta. Körbe néztem,  de sehol nem láttam a hipnotizált lányt. – Emma… Búj elő… Hívogattam. Hirtelen kialudtak a  lámpák és minden megváltozott. A kellemes meleg színekből hideg és korházias hangulatot  árasztó elhagyatottnak tűnő folyosó lett. Túlvilági hangok nem szűntek meg, egyre  hangosabbá és hangosabbá váltak. A csillárok himbálózni kezdtek és fényűk ki-ki hagyott. –  Elég! Emma, mi folyik itt?

-          Anyád küldött, hogy megmutatásuk, ki és mi az, aki a házadban él. Sziszegték az elmebeteg hangok. – Eljöttünk érted, mi szóltunk.

-          Kik vagytok és mit akartok a házamban?

-          Jöjj velünk és megtudod. Suttogták érces hangon.

-          Hova menjek? Néztem fel a gyémántozott ezüst csillárra.

-          Csak kövesd a hangunk. Hideg szellő ölelt körbe, mire megfordultam. Emma állt a hátam mögött, fekete szemeiből vérfolyt le a keskeny arcán. Kezei remegtek, körvonala lassan elenyészőben volt. Túlvilági hangján szólt hozzám.

-          Bosszú…

-          Emma? Mi történik veled?  Próbáltam faggatni. Válasz nem érkezett. Csak fekete halott szemeivel méregetett, majd eltűnt. Suttogást hallottam, ahogyan követtem a kísérteteket. „ Mindent megbánsz”. Kiértünk a kertbe. Hatalmas tűz éget a kert közepén, csak a lángok nem haladtak. Egyhelyben mozogtak. Régi rúnák óvták a tűzet, amiket kövekbe véstek. A lángok mögött egy kőoltáron feküdt Emma. Eszméletlen volt. A lángok az ég felé kaptak, amik körtáncba kezdtek. Emma ébredezett, holtsápadt bőre csillogott a melegben. Szemei halottak és gondterheltek voltak, hangja gyenge alig hallható nyöszörgésnek tűnt. Amíg a gyenge lányt figyeltem körbevettek. Vámpírok. Emma felemelkedett az oltár felé. Fehérruhájába belekapott a hideg szél, amit úgy táncoltatott, mint egy lehulló falevelet. Tekintette megfagyasztotta a vért az ereimben. A gyenge ártatlan kislányból egy hallott vámpír lelke lett. Nyakában ezüst medál lógott lilás-kék zafírral a közepén. A lány volt a halotti áldozat. Vérét egy kristály pohárba folyatták. Nyakát alaposan megsebezték és vámpírrá tették, akit a szellemvilágba taszítottak, hogy a kísértetek vezetője legyen.

-          Emma térj magadhoz, ne hagyd, hogy uralkodjanak feletetted. Néztem a halott lányra.

-          Ő a miénk. Lépett elő a lángok közül egy lélek. Arca túlvilágian fehér, alakja átlátszó. Szemei szürkéskék fénytől csillogott, a halál tekintett rám.

-          Nem tűnsz gonosznak. Mondtam az átlátszó alaknak.

-          Én nem is, de amit az úrnőm parancsol, megteszem, legyen az bármi. Hajolt meg Emma lábai előtt. Hófehér haja meglebbent a hideg esti szélben, majd alig láthatóvá vált.

-           Emma. Kérlek, térj magadhoz, te nem tartozol közéjük, lépj tovább és kezdj új életet. Hadartam.

-          Ő az én kémem. Soha nem volt az, akinek hitted lépett elő a füst rejtekéből anyám. Emma arca eltorzult és sajnálkozva ingatta fejét.

-          Ne hidd el neki, én nem… Folyt fekete könnye.

-          Maradj csendben gyermekem. Azt mondtat te vállalod a kém szerepét. Nézett ördögi tekintettel a halott gyermekre drága anyám.

-          Én nem árultam el neked semmit. Mondta és leereszkedett a lángok mögé a kőoltárra.        

-          Nem, mert gyenge és semmire kellő vagy, mint itt mindenki. Ahogy segített neked már is megremegett a kis gyenge lelked, és háttat fordítottál nekem. Nézz magadra, ez a büntetésed. Mondta anyám, majd kecsesen a vámpírokhoz lebegett. Járása vészjósló és felséges volt, mint aki nem jár, hanem lebeg. Sötét köd gomolygott a lába felett és rám nézett. – Mindenki elárul? Nézett rám sajnálkozva. Mire Emma szeme újból elsötétedett, és túlvilági hangón felszólalt.

-          Akkor, elviszem mindenki lelkét magammal. A tieddel kezdem mutatott felém átlátszó alakjával. – Ha megtagadtam a parancsod most beteljesítem. Nem látod segítettem az álmaiban megsebezni, mindezt úgy, hogy nem rám gyanakodott, de ha neked ez árulás… Akkor a te lelked a következő. Mondta bosszúra vágyva a kis Emma.

-          Kezeimen a seb begyógyul, de az árulást nem tűröm el. Mondtam a gyengének és ártatlannak tűnő Emmának. Kardot emeltem rá. Szemei elkerekedtek és kifehéredtek. - Én segítettem neked és nem haragszom, de ha te így. Mondtam kegyelmet nem ismerő hangon. Emma leengedte karját és rám nézett.   

-           Igazad van. Te megérdemled a kegyelmet. Ő nem jó lény. Nézett anyámra, aki dühében felsikított.

-          Árulok! Emma intett a szellemeknek, akik előléptek az éjszakából és a vámpírokra vettették magukat. Én anyám után iramodtam, aki eltűnt egy fekete füstnek látszó foltban.

-          Ne fuss utána. Termett előttem Emma. – Odabent a halál él, élők nem lehetik be a lábukat. Mondta.

-          De az anyám átlépte a határt. Néztem értetlenül a szellemre.

-          Igen, de ő már semmilyen formában nem nevezhető élőnek. Körbe néztem a tűz lassan kialudt élettelen testek hevertek a kertben. A lelkek egyenként léptek Emma mellé. – Most magadra hagylak, de tudnod kell, hogy köszönök minden, amit tettél értem és sajnálom, hogy követtem anyád kéréseit. Bólintottam neki, mire elmosolyodott és a lelkekkel távoztak anyám után a nagy feketeségbe. Emma még vissza nézett és intett. – Még találkozunk. 

    Azzal egyedű maradtam, felkapkodtam a halottakat és a tűzbe hajítottam őket.

-          Magamra maradtam, megint. És végső nyugalomra helyeztem az utolsó vámpírt is.