|
„ Próbálom feléleszteni, ami már el lett fojtva, azt hiszik, bolond vagyok, aki nem fogja fel, hogy a remény mocskos játékot űz velem, mert azt gondolom, hogy a szeretet elvakíthat. Nem tudom feléleszteni, ami már el lett fojtva. Ő már nem fog visszajönni.”
Within Temptation: Lost
Hideg szél futott át rajtam. Kezeim lassan elzsibbadtak. Gyengén, elesettnek éreztem a magamat. Hideg szorításban mozdulatlanul. Éreztem, ahogy a meleg vér végig folyik a nyakamon, ahogy a ruhám elázik és átfúj rajra a jeges éjjeli szél. Hangokat hallottam. Idegen sátáni hangokat. Szineket láttam. Egymásba folyó foltok, fényt és sörétséget, alakokat és vért…
- Lelked a miénk, még azt akarjuk… - Hallottam az idegen hangját és éreztem a jeges fagyott átkot, ahogy átveszi felettem az irányítást. A szemeim előtt elhomályosodott a kép, összefolytak és eltűntek, majd minden elsötétedett, és keserűvé vált.
***
Lassan tértem magamhoz, hallottam Kristoff hangját. A kardok érces, fémes ütődését, ahogy üvöltöznek.
- Megvédem.
- Nem mentheted meg. Ő már a miénk. Távozz a földünkről, sátáni teremtmény!
Kristoff eszméletét vesztve esett a földre, kardja kipördült kezei közül és egy árokban landolt. A támadó a magasba emelte a kardját. Végezni akart az eszméletlen démonnal. Fagyott kezeimben éreztem a vér keringését, amit a szívem hangos dübörgése indított el. Hangomat távolinak és gyengének hallottam. Az időmegdermedt. A magas férfi jég kék szemében megcsillant a bosszú és a gyűlölet. Erős karjai az ég felé emelték az ezüstös pengét. A köpenyes vámpírok a tűz körül harcoltak az angyalok maradékával. A tollak a levegőben maradtak, az idő megállt. A fák lombja elsötétedett, az eget beborította a füst és a szürke tehetetlenség. Idegesítő suttogás jéghideggé változtatta a tűz melegét. „ - Elveszíted!”, „- Elveszel.”, „- Mindketten meghaltok.”
- NEM! Nem hagyom! – Hangom rémült és távoli volt. Anyám gonosz mondatai a fejemben köröztek. Aztán a csend következett. Az élet megfagyott, ahogyan az idő is. Kristoff eszméletlenül hevert a porban támadója kardja előtt, a vámpírok sorra támadták az angyalokat. Olyan volt, mint egy régi háborús festmény, csak itt mitikus lények csatája tárult a néző szeme elé. A csend elnyelte a félelmet, a sajnálatot és a reményt is. A kezemen lassan gyengült a csomó. A kötél leesett. Fejvesztve rohanni kezdtem a démonomhoz, de valami vissza rántott. A nyakam körül megfeszült egy láthatatlan kötél. Egy bénító átok áldozatául estem. A földre hanyatlottam, kezeim a nyakamat simogatták. Minden erőmmel közelebb akartam kerülni Kristoff-hoz. Reménytelenül. Minden lélegzetvétellel vér köhögtem fel. Szemeim lassan bekönnyeztek, a kép elmosódott, Krsitoff mozgolódott. Elkéshettem, az idő tovább szállt. A tehetetlen démon sebekkel teli arcával kúszott közelebb. Véres kezeink összeértek. Könnyáztatta arccal meredtem rá. Az idő még mindig egy helyben állt. Éreztem, ahogyan elveszítem a múltat, azzal együtt szeretteimet. A támadóra néztem. A vér megfagyott az ereimben. A vámpír király fia állt nem sokkal mögöttünk, megdermedve. Kristoff gyengéden megszorította a kezemet, mélyen a szemembe nézet, majd halkan beszélni kezdett.
- Mindent megteszek, hogy biztonságba legyél. Ígérem, mindent megpróbálok, hogy veled maradhassak. MINDENT! – Azzal megcsókolt és magához szorított. Csak ölelkeztünk a vérrel teli gazban. Tudtam a vég közeledik. Könnyeim lassan végig folytak az arcomon, lemosva a pirosas sarat. Kristoff eltávolodott tőlem és a szemembe nézett. – Ideje lesz hagynod tovább haladni az időt. Hagyni, hogy történjen, aminek kell.
- Tudom, csak adj nekem még egy percet. Kérlek. – Kritoff elmosolyodott és magához szorított, majd megcsókolt ismét. Bár ezt a pillanatot tudnám megállítani.
- Enged el, nézzünk szembe azzal, amivel kell. – Kristoff hangja megnyugtatott. Hagytam, hogy az utolsó könnycsepp leessen jéghideg, fehér bőrömről. Az idő elindult. A vámpír a földbe hasította a kardját, majd még idegesebben kirántotta azt. Az angyalok a magasba szálltak vérük befeketítette a szürke kő utat. Tollaiktól sötétlett a pirkadat ege. Csak álltunk egymás mellett, néztük az elveszített csatát és vártuk a következő lépést.
- Mennyit ér nektek az élet? – Hangja keserű és méreggel telinek hatott. Csak állt szemében a vöröses fénnyel, amit már annyiszor láttam a vámpírokban, akik elveszítették az emberi felüket. Most viszont minden más volt. Ő született volt. Két vámpír vérszerinti fia. Erősebb, hatalmasabb és bosszúra szomjasabb. Csak remélni tudtam, hogy nem emlékszik ránk, azokra, akik elvették a születi életét, akik a pokolba taszították családját. Sajnos a szemeiben lángoló fény nem erről árulkodott.
- Tedd, amit akarsz, de őt ne bántsd. – Kristoff hangja ellepte a hajnalt. Félig takarásba tartott. Sebeiből ömlött a vörös folyadék, ami cseppekben hullott a harmatos véres földre. A vámpír elmosolyodott és eldobta kardját. Közelebb lépett hozzánk és széttárta karjait. Sötét szürke bőrköpenye meglibbent a kísérteties szélben. Sötét barna haja érintetlen maradt a széltől.
- Ez esetben, vámpír társaim. Ide hozzám. – Karjait az ég felé emelte. – Kerüljetek közelebb a családotok gyilkosaihoz. Ítélkezzetek az élet és a halál felett, ahogyan ők tették. – Éreztem, ahogyan a démonom megfeszül, ahogy beletöröd mindenbe, ami következni fog. Megérintettem karját, mire rám tekintett. Csak suttogva szóltam, hozzá, még is úgy éreztem mindenki hallja ebben a percben.
- Ne hősködj! Kérlek, hagyj inkább engem meghalni. – Láttam szemében a meglepettséget, a pillanatnyi dühöt.
- Felejtsd el. Ne mondj nekem ilyet soha többé… Neked még van életed és ígéreteid, amit nem szeghetsz meg.
- Ha így állsz hozzá, nem is tudok ilyet mondani többé…
- Hagynod kell, meghalni. – Kristoff lemondott mindenről és szembe fordult a támadó sereggel.
- Ha befejeztétek… Ideje megadnotok magatokat. – Hangjában a mosoly és gúny hallatszott. A vámpírok egyre közelebb léptek hozzánk. Mi meg csak beletörődve vártuk a sorsunkat. Körbe vettek, megkötöztek, majd hagyták urukat belépni a körbe. – Ideje indulnunk. – A magasba tartotta karját és elhagytuk a hátsó kertet.
***
Egy elhagyatott pinceszerű építményben találtam magam. Messze mindentől és mindenkitől. Hallottam démonom hangját, ahogyan tárgyal a gonosszal. Sikítani akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Csak tehetetlenül meredtem a rácsozott ajtóra. A szoba nedves és sötét volt pont, mint a vámpírok lelke.  Elhagyatott, ölni képes. A levegőt megtöltötte a penész és a füst szaga. Egy percre újra megfagyott a lég és az idő, de ez most csak a látszat volt. Tudtam nem én, hanem Kristoff szavai váltották ki a hosszú tehetetlen percet. Csak vártam és könnyeimmel együtt estem a földre. Az ajtó kinyit, Kristoff lehajolt mellém és magához szorított. Egyszer és utoljára. Kiléptünk a sötét folyosóra, majd megcsókolt.
- Ha valaha újra találkozunk, már nem leszek az, aki most. A halálodat fogom kívánni. Csak annyit kérek, végez velem… - A démon hátra lépett tőlem. Szemeiből soha nem látott könnyek folytak. – Ég veled Nikol. – Két vámpír fogott karon végig vittek a folyosón. Láttam, ahogy a démonomat körbe veszi a sötétség és a halál. Anyámnak sikerült, elvette tőlem az utolsó reményem a boldogságra. Két perc múlva egy ködös erdő vett körbe. Csak néztem az eget, néztem a felkelő napot. Csak sírtam és sírtam. A magasba emelkedtem és soha többé nem néztem vissza…
***
Haza érve Jane és Alex várt a nappaliba. Szemeikben kétségek keveredtek. Alex olvasott a tekintettemből.  Jane kisöccsét ölelte magához.
- Mi történt? Hol van Kristoff? – Alex végig nézett rajtam, a sebeken és a szakadt könnyáztatta ruháimon.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés