Ígéret

„ Teljesen egyedül, beleveszve a mélységbe, belecsúszva a sötétségbe. Semmi sem törölheti ki ezeket a képeket, azon tűnődöm, merre vagy? Messze vagy? „

Skillet: Salvation

Hosszú órák teltek el, mire a nap felkelt. Én a mólon álldogáltam, ahol utoljára találkoztam Emmával, ahol elbúcsúztam Kevin szellemétől, ahol hivatalosan is új életet kezdtem. Csak néztem a felkelő napot, ahogyan az elmúlt pár napban, hónapban tettem.  A gondolataim ébren tartottak. – Hogyan fogom megtalálni Jane-t; És, ha meg is találom, mi garantálja, hogy megbízik bennem, hogy elfogadja a segítségem? – Csak álltam ott és néztem a hullámzó hideg vizet. A hajnal fénye lassan megcsillant a víztükrön, megtörve a sötét mély árnyalatokat. A kellemes langyos szellő meglibbentette a hajamat, mintha haza akarna lökdösni. Megfordultam és még egyszer benéztem a szomorúfűzfa árnyékába. Kerestem Emma mosolygós arcát, de hiába. Lassan hazafelé haladtam a kihalt szürke sikátorokon. Nem akartam élőkkel találkozni, csak néztem a szürke koszos földet, a macskakövezett utat. A reggeli köd ellepte az utcát. A lámpák fényében apró bogarak szálldostak utolsó köreiket téve a mai éjszakának. Az utca csendjét csak a bogarak zümmögése zavarta meg. Csak sétáltam és néztem a kövezett poros utat, hallgattam a csendet, figyeltem a ködös messzeséget. Egy pillanatra minden elcsendesedett. Kardot rántottam és kerestem az alakokat, akik nem is olyan soká fel is tűntek a távolban. Megérzéseimre hallgattam, nem érdekelt ki vagy mi tart felém. Támadni akartam, harcolni, elfelejteni mindent, ha csak egy percre is. Csak ölni akartam, legyen az ember, vámpír, vérfarkas.

Egy vámpír had rohant felém, vérvörös szemeik már messziről megcsillantak a szürkeségbe. Előttük egy sebesült lány rohant. Vöröses haja lobogott a hideg szélben. Apró termete ellenére gyorsan cikázott, még is láthatóan fáradtabban mozgott. Közeledtek. A lány megfordult, levegőért kapkodott. Karjait a támadói felé  nyújtotta. Arca kipirosodott, lehelete szinte látszott a levegőben.  Kezeiből a vér vöröse csillogott, kicsinyke kezeiben kékes fénysugár  kezdett vibrálni. A vámpírok kissé megtántorodva, de közeledtek felé.  Rohanni kezdtem a kis csapat felé, láttam, ahogy a lány fénye eléri a  vérszívókat, ahogy hátrálni kezdenek. Ahogyan felperzseli jéghideg halott  bőrűket. A lány lassan elgyengülve esett térdre. Néhány vérszívó lángok  martaléka lett, néhány apróbb sebekkel megúszta, de nem tántorította el  őket semmi. Nem tudtam ki ez a lány, csak annyiban voltam biztos, hogy nem ember. Karddal támadtam, a vámpírok had vezére farkas szemet nézett velem, de nem mozdult. Kezeit hátra feszítette, ezzel jelezve társainak, maradjanak ott, ahol vannak.

-          Rég találkoztunk, nemde? – Hangja erősen rekedtes volt, szemei halottabbak, mint amikor utoljára láttam. Fekete rövidke haja, keskeny sárgásszemei, vakító fehér szemfogai viszont semmit nem változtak.

-          Nem elég régen. – Vártam a következő lépését, de meg sem mozdult, csak állt és bámult. A trükköt kerestem, de minden vámpír a helyén maradt egy se közeledett a félig eszméletvesztett lány felé.

-          Miért véded? Nem is ismered. Elég régen ismerlek ahhoz, hogy tudjam, önző természeted van. Nem érdekel, más szenvedése, csak a bosszúra fáj a fogad. – Kérdő tekintette vissza repített a múltba, ahol még élt, ahol jó volt.

-          Meg válaszoltad a kérdésed, mindegy ki ő és mit tett, ha nektek kell, az számomra egyenlő a bosszúval.

-          Persze, ha nem kapjuk meg… Csak ez nem rajtad múlik. – Csak egy percig tartott, de el is szállt. Ő már nem az volt, aki két-három éve. Nem az a barátságos, jámbor barát. Egy vámpír, aki bárkin átgázol.

-          Ha ő kell nektek, előbb engem kell megölnötök. – Halálfélelmet soha nem ismertem. Szerencsémre most is elkerült.

-          Hogy én mennyire reménykedtem, ebben a válaszban. A bosszú nem csak a te levesed. – Gúnyos arckifejezése miatt hányinger kerülgetett.

-          Ha harc, legyen harc! A győztesé a lány. Csak semmi trükközés. –Mindig utáltam, ha egy idegen lény a tét, de vámpírokkal csak így lehet.  Az ego nagyúr.

-          Megegyeztünk. Kapsz három perc előnyt. – Nevette. Szememet forgatva hátat fordítottam a nagyképű vérszívónak, majd hirtelen mozdulattal lecsaptam a kardommal az egyik fejét. 

-          Azt hiszem, nem kell semmilyen előny. – Nevettem és rohamot indítottam feléjük.

A lány lassan egy fa árnyékába kuporodott. Szemeiben látni lehetett, hogy segítene, de sebei komolyak voltak. Fájdalom járta át testét, ha levegőt vett. Ereje fogytában volt, ájulás közelben. Minden maradék erejére szüksége volt, hogy eszméleténél maradjon.  Figyelte az eseményeket, közben csak a menekülésre tudott gondolni. – Menekülnöm kell. Ki ez és miért segít nekem? Mire készül?- A fájdalom lassan eluralkodott az elméjén, erős volt, de nem legyőzhetetlen. Már órák óta menekül és próbálja feltatoztatni támadóit. Sikertelenül. Az eltelt idő alatt már eltett pár vámpírt az élők sorából, de túl sokan voltak.    

Az idő csak telt… A kard csak sebeket ejtett. Az üvöltések belengték a napfelkeltét. Nem tudom honnan és hogyan, de csak jöttek és jöttek. Kerestem a vezért, de sajnos elterelték a figyelmemet a többiek. Reménykedtem, hogy most az egyszer betartja a szabályokat, de egy vámpírnál ez nem volt elvárható. Támadás közben közelebb léptem a sebesült lányhoz. Fél szememet végig rajta tartottam, de csak most tűnt fel, hogy mi is ő. Ahogyan jobban figyeltem a kis jeleket, lassan rájöttem. Kis hegyes fülek, nagy kék szemek, vörös haj, apró termett, és a kék égető fény. Egy tünde életért harcoltam. Egy lesérült, sebesült, bátor életért. Az egyik pióca elsuhant mellettem egyenesen a tünde irányába, hirtelen fordultam a kard áthatolt a hitvány gyomrán.

-          Vége! - Tartott egy éles pengét a nyakamhoz. - Nem tudod, mennyit kaphatnánk érte, csak a segítséged kell. Mi megosztjuk veled a jutalmat. – Mondta mögöttem a vámpír vezér vészjóslóan. – Csak kapd el, vonszold ide hozzánk és minden bajod megoldódik. – Súgta alig hallhatóan. Éreztem közelségét tudtam, ha nem cselekszem úgy, ahogy azt ő jónak látja, könnyedén végez velem. Így belementem a színjátékba. Leeresztettem a kardom magam mellé és a tünde szemébe néztem.

-          Mi a neved? –Kérdeztem hidegvérrel…

         A fa tövéig jutottam a jeges föld idővel megtelt a vércseppekkel. Néztem az idegen angyalt, aki valamiért a segítségemre sietett. Néztem, ahogy sebeket szerez egy számára idegenért, ahogy hidegvérrel mészárolja a vérszívó piócákat. Soha nem láttam bukott angyalt, de nem is így képzeltem el őket. Hatalmas szárnyával előnyt kovácsolt magának, a levegőbe emelkedett, mielőtt nagyobb támadás érhette volna. A lány lassan közeledett felém, vállai felett hátra, hátra nézett. Csak figyeltem és reméltem nem akar bántani, mi van, ha ő is „neki” dolgozik? Kezdtem magam ismét veszélyben érezni magam, menekülni akartam, de erőm elhagyott, ahogy az angyal mellet elfutott az egyik vámpír. A lány hirtelen végzetesnek tűnő mozdulatot tett. Megfordult és másvilágra küldte a vámpírt. A magas vámpír hirtelen a lány mögé keveredett és az bukott nyakához emelte a csillogó pengét. A támadó végzetes mosollyal suttogott valamit a lánynak, aki leengedte karját és rám szegezte szemeit. Szemei smaragd zöldben csillogtak a pirkadatban. Éreztem, bajban vagyok. Ismét. Az angyal higgadtan meredt rám majd a nevemet kérdezte…

-          Szóval, mi a neved? –Kérdeztem a sápadt tündét. 

-          J..Jane…               

-          Velünk kell jönnöd. – Kacsintottam rá, közben remélve, hogy érti a színjátékot. A nevét hallva össze állt a kép, megvan a kis tünde, akit mostantól óvnom kell… Valahogyan, és már az is meg van, hogy mitől.

-          Mozduljatok már meg! – Szorította erősebben a nyakamhoz a hideg éles kést. – Ti ketten fogjátok a lányt. Indulás. -A két vámpír elkapta Jane karját, aki megmaradt erejével próbált kiszabadulni a szorításukból.  Kötelekkel össze fonták karjainkat és maguk után húztak.

-          Figyelj, te nem tudod, ki vagyok, de én tudom te ki vagy. Segítek, csak ígérd meg, hogy megbízol bennem. – Súgtam az egyre idegesebb Jane-nek. 

-           Még is hogyan akarsz nekem segíteni, te is fogolyként vagy kezelve. – Morogta feszülten.

-          Van egy tervem, csak a segítségedre lenne szükségem. –A tünde körbe nézett, majd lehangoltan megadta magát.

-          Legyen, nem tudom ki vagy, hogy miért tetted azt, amit tettél. De nem sok esélyem maradt, de ne hidd, hogy nem lesz rosszabb. Engem nem ismersz, akármit is tudsz vagy gondolsz.  Mond, mi a terved.

-          Égesd el azzal a fénnyel a köteleket. A többi már legyen az én gondom. – Jane felvonta szemöldökét, majd vállat vont. Kezeiből a fény gyorsan szétperzselte a köteleket. Egyszerűen levettem a tört, amit a csizmám szárához erősítettem, majd könnyedén a vezér nyakához emeltem. – Na, milyen, amikor fordul a kocka?

-          Tudhattam volna, hogy nem adod fel. – Köhögte levegőért kapkodva.

-          Hisz jól ismersz. – Nevettem és könnyed egyszerűséggel elvágtam a nyakát. Jane-nel lemaradtunk a hordától és hazafelé vettük az irányt… Talán elnyertem bizalmának egy kis részét. Haza felé nevetve sétáltunk, mesélt pár részletett, hogyan rázta le pár héttel ezelőtt a támadó sereget. Mire haza értűnk egy dologban már biztos voltam. Bár nem tudom ő, mennyire bízik bennem, én teljesen megbízom a harcias énjében. És most az egyszer éreztem, hogy tényleg új életbe kezdtem…