Vigasz
Jane:
Nikol belépett a nappaliba smaragdzöld szemei fátyolosak voltak.
- Hol van Kristoff? – Kérdezi fojtott hangon Alex, bár erre a kérdésre mind tudtuk a választ. Nikol lehajtotta a fejét, hullámos haja függönyként takarta el megviselt arcát. Alex újabb kérdést akart feltenni. Megérintettem izomtól duzzadó karját,de nem nézett rám, csak behunyta szemeit. Átszeltem a szobát, megfogtam Nikol jéghideg, véres kézét és magam után húztam, fel a szobájába. Bevittem a saját fürdőszobájába és leültettem a kád szélére. Megnyitottam a csapot és elővettem egy törölközőt, majd bedugtam a dugót. A gőz gomolyogva szállt felés eltűnt. A tűkör kezdett bepárásodni elrejtve minket. Nem szóltam semmit, Tudom milyen, ha valaki elveszíti a szeretteit… zsinórban. Belemártottam a kád aljába fodrozódó vízbe a törölközőt és Nickolra sandítottam. Üres tekintette úgy vizsgálta a fehér csempét a padlón, mintha oda lett volna írva az univerzum minden kérdésre felelő válasz. Füle mögé simítottam vértől összetapadt haját. Nem nézett fel, meg sem moccant. Egyszerűen… semmi. Arcára tettem a kezem, mely kéken felragyogott. Karcolásai eltűntek. Némán megtörölgettem az arcát. Mikor begyógyítottam a fejsérülését lassan, lassan segítettem neki alsóneműre vetkőzni. Törékeny teste tele volt kék-zöld véraláfutásokkal, nyitott sebekkel. Hozzá láttam, hogy begyógyítsam.
- Fürödj meg és feküdj le. Mire kijössz a kádból, addigra hozok neked teát. – Nikol egy árva szót sem szólt csak bemászott a kádba. Egy bólintással nyugtáztam, hogy nem lesz semmi baja. Egy idő múlva… talpra fog állni. Leszaladtam a lépcsőn és gyorsan nekiálltam a teának. Nick ölt le a hosszú konyhapultra.
- Mit mondott?
- Semmit.
- Nem is kérdezted?
- Nem.
- Alexnek tudnia kell mi történt. ÉS nekünk is. –csóválta meg a fejét, Nick.
- Tudjuk mi történt. Kristoffot nem látjuk viszont. Ha valaki elveszíti a szeretteit és nem akar róla beszélni nem szabad erőltetni. Abból semmi jó nem sülhet ki.
- Nickolról vagy rólad beszélünk? – Kérdezte Nick. - Jogos. Soha nem beszéltem neki a szüleink vagy Adam halálláról.
- Ez mindenkire igaz Nick. – mondtam, majd rátettem a két bögrét egy kis tálcára.
- Holnap beszélünk? Felmegyek lepihenni. –mondta fásultan.
- Nick…
- Fáradt vagyok Jane. – és tényleg az volt. Látszott rajta.
- Oké. Menj csak. – hagytam, hogy menjen. Nem akarok vájkálni a lelkivilágában, pedig tudtam, hogy szeretne velem beszélni, csak nem tudja, hogyan tegye. Én sem tudtam hogyan kellene. Letettem Nickol éjjeliszekrényére a teát, majd becsuktam az ajtaját. Alex szobája elé lépte, és halkan bekopogtam. Nem jött válasz. Épp letettem volna a földre a bögrét, mikor Alex kitárta az ajtót. Meggyötört arca merev és feszült volt. Úgy állt ott, mint aki karót nyelt.
- Hoztam neked teát. – nyújtottam át neki a meleg bögrét. Lassan átveszi, és közben félrelép.
- Nem akarlak zavarni szóval én, megyek is.
- Ne …ne menj el. –Szinte már nyüszített , a fájdalma már-már kézzelfogható volt.
- Rendben. – beléptem és meg is álltam. Nem tudtam mit kezdjek itt magammal. Alex leült az ágyára és megszagolta a teát, majd elfintorodott.
- Mi van ebben? –kérdezte rekedt hangon.
- Valami, ami segít rajtad. – válaszoltam, felhózta szemöldökét és rám nézett.
- Be akarsz drogozni?
- Mi? Nem! Te jó ég… nem! Az csak egy kis idegnyugtató.
- Szóval igen.
- Nem! – hamiskás mosolya magnyugtatott. Végignéztem, mezítelen felsőtestén.
- Csak nem fogok meghalni tőle. – Alex felhajtotta a teát, én pedig szégyentelenül élveztem a látványt, ahogy ádámcsutkája fel-le mozog, amikor nyel. Ahogy izmai mozognak, mikor leteszi a bögrét. Pironkodva lesütöttem a szememet és igyekezem nem ránézni.
- Meghalt. Nem tudom elhinni… hogy nincs többé. Ő mindig ott volt nekem.
- Alex…
- Az én hibám. – szemei könnyel gyűltek meg. Legyőzve minden aggodalmát átszeltem a köztünk lévő távolságot. Kezeimet az arcára helyeztem ezzel elérve, hogy felnézzen rám
- Ezt verd ki a fejedből. Nem a te hibád.
- Jane. – megtért hangja megfájdította a szívemet.
- Nem a te hibád. – mondtam még egyszer. Nem válaszolt csak étölelt kezei a hátamon vándoroltak. Egyik karjával átfogta a csípőmet, a másikkal a derekamat. Arcát a mellkasomba fúrta. Én kissé meglepetten álltam ott, majd észbe kaptam. Egyik kezemet erős, széles vállára pihentettem, másikkal, beletúrtam még nedves szőke hajába. Egész testemet magához szorította.
Alex:
Amint magamhoz szorítottam Jane-t már jobban éreztem magam. Helyes kis fülei megrezzentek, arca pedig kipirult. A bátyám elvesztése hatalmas űrt hagyott bennem, de amit Jane iránt érzel olyan erős, hogy képes kitépni a gyász sötét verméből? Ez a kis törékeny lány a mindenem. Mikor még Kristoff itt volt már akkor tudtam, Jane olyan, mint a levegő. Nélküle nincs élet , ha ő nincs… nem is tudom most, mihez kezdenék.
- Aggódom értetek. – suttogta. Meleg lehelete csiklandozta a füleimet. Nem szóltam csak felmordultam, annyira jó volt a karjaiban, hogy ölelhettem.
- Nikol… Annyira nincs itt. Te pedig…
- Aggódsz értem? – mondtam és hallgattam, hogy szíve egyre gyorsabban kalapál dús keblei mögött.
- I... igen. – végig simult a tarkómon.
- Itt maradsz velem? – Kérdeztem.
- Ezt karod? – kérdezte akadozó lélegzettel.
- Igen. – Elengedtem, majd lefeküdtem. Jane leül az ágyra. Hegyes kis fülei megint megrezzentek. Ez annyira édes.
Mikor reggel kinyitottam a szemem Kristoff jutott az eszembe. Nem lehet… képtelenség. TUDOM, hogy a bátyám még életben van. Oldalra néztem, de Jane nem volt mellettem. Kipattantam az ágból, vettem egy mély levegőt, mikor lesz már az, hogy ez a lány nem fog menekülni tőlem. Miközben magamra kaptam egy pólót lenyargaltam a lépcsőn és megnyugodtam, amikor Jane a konyhában ügyködött Nick-el. Nikol jött utánam egyből. Tegnap elég bunkó voltam vele.
- Szia.
- Szia.
- Mit mondjak Nick?- Hallottam Jane ingerült hangját. Nikol felé fordultam és mutatóujjamat a számra tettem, mutatva, hogy maradjunk csendben. Nikol bólintott, nagyon kimerűltnek látszott.
- Igent, Jane!
- Tudod, hogy nem lehet.
- De lehet!
- Titoktartást fogadtam.
- A bátyánk ki akar minket végezni… Szerintem ebben az esetben a titoktartás nem számit.
- Ha elmondanám mi történt a Fellegvárban velem és fajtársainkkal öngyilkos hadjártra indulnál.
- Mert tönkre tették a nővéremet! –üvölti Nick.
- Ez nem igaz. Itt vagyok és megfoglak védeni.
- Ja az elmúlt négy évben ezt hajtogatod, de egy árva mosolyt nem láttam rajtad.
- Egyébként is te honnan tudsz a Fellegvárról?
- Adam nem csak látogatott meg. – Hallom, ahogy Jane fájdalmasan felsóhajt
- Nézd, Nick. Ami megtörtént, megtörtént. Nem tudunk rajta változtatni. Se te, se én, se senki más. És nem is akarom.
- Nem akarod?
- Nem,
- Miért?
- Mert, ha nem éltem volna meg, amit akkor nem lennék elég erős. És ezek után sokkal jobban értékelem az életet Nick. Mindennek meg van a jó oldala csak meg kell látni azt. - Kínos csend. Intettem Nikolnak, hogy lépjünk közbe.
- Jó reggelt. – Léptem be a konyhába, de ez a reggel senkinek nem volt jó.
- Reggelt! –mondta fásultan a két testvér. Jane a mosogató felé fordult.
Jane:
Nikol leült a megterített asztalhoz, de nem kezdett enni. Vett egy mély lélegzetet és köszörülte a torkát.
- Kristoff… - hangja elbizonytalanul elcsuklott, de erőt vett magán. –Lehet, hogy életben van. Az asztalnál mindenki megdermedt. A mozdulatsorok abba maradtak, mintha maga az idő fagyott volna meg. Egy kijelentés ott lebegett az asztalnál.
- Hogy érted? – kérdeztem, mert nem értettem.
- Vámpírrá változott, már ha túlélte az átváltozást.
- Éreztem, hogy nem halt meg… motyogta Alex.
- De, ha vámpír lett… a nyomunkra fog járni, hogy megöljön. –Mondta ki Nick a gondolatimat.
- Kristoff soha-- - Kezdte Nikol, de a szavába vágtam.
- Láttam átváltozott vámpírokat, minden érzelem eltűnik belőlük. Csak azok emberiek, érzésekkel, akik vámpírnak születnek. De Kristoff…
- Le kell majd vadásznunk? –kérdezte elfojtott fájdalommal Alex.
- Nem. Nickolai-al elmegyünk, és akkor nem lesztek veszélyben. –Mondtam és felálltam az asztaltól.
|