" Beléd szerettem, amint megláttalak,

 és te mosolyogtál,mert tudtad. " 

- Arrigo Boito -

Saki már kezdte megszokni,hogy kiközösítik. Nem zavarta az egyedüllét. Sőt. Így legalább nyugodtabb napjai vannak. Senki nem nyaggatja,hogy meséljen magáról, hogy szünetekben kísérje el ide-oda. Ez így sokkal jobb. Ebben az egészben egyedül az zavarja,hogy folyton megy a pletyizés és a piszkálás. Saki csak nyugodtan tűrte,hogy nem hagyják békén és mindig azt mondogatta magának,majd ha látják nem érdekli őt mit csinálnak majd abba fogják hagyni. Csak egy hét telt el azóta,hogy Saki suliba jár. Nem sokára abba fogják,hagyni,mert ez így unalmas. 

Mindenki kirohant a teremből,amint meghallották a dallamos csengőt,csak Saki készülődött lassan és komótosan. Nem sietett sehová. Elindult a szokásos úton. Le a lépcsőn, végig a folyosón, ki a szabadba...a csarnok felé. Nem akart ő bemenni. Ez inkább egy megszokott rutin volt és nem akarta kihagyni. Ez minden. Csak...hallani akarta,ahogy odabent folyik az élet. Ryuu megtiltotta,hogy belépjen és játszon a csarnokban. Saki pedig tiszteletben tartotta a kérését,na nem mintha képes lett volna bemenni oda. Még nem állt rá készen. 

Megállt és benézett a hálóval fedett bejáraton. Már a játék közepében voltak. A labda a levegőben...még nem esett le...amíg a labda a levegőben van...győzhetünk! Saki megrázta a fejét és elszakította tekintetét a csarnokról,mintha ezzel kiűzhetné szívéből a röplabdát, fejéből pedig a megszokott gondolatmenetet. Épp indulni készült,amikor valaki elsodorta és a földre lökte. A másik fél is a földön végezte. A srác felnézett és a szitkozódó szavak az ajkaira fagytak 

- Te...! - mondta elképedve. Világosbarna -szinte már arany- szemei élénken felcsillantak.

- Ne haragudj,nem figyeltem...

- Ne,ne az én hibám! - emelte fel a kezét védekezőn,majd vissza ejtette azt maga mellé. És csak ültek ott. Ültek a földön és egymást nézték. Végül a srác észbe kapott és fürgén felpattant,de Saki nem tudta levenni róla a szemeit. Figyelte kecses mozgását,ahogy a kezét nyújtja,amit a lány habozva de elfogadott. Végig a szemeibe nézett. Olyan volt,mintha karamellába bámult volna,amely megragadja a figyelmét és édesen ott tartja. A lány azt is észrevette pont a fiú álláig ért. Elég alacsony lehet, a csapatban...

- Ne haragudj,jól vagy? - kérdezte és megsimította a lány kezét,amit azóta sem engedett el,hogy felsegítette őt a földről. 

- I-igen jól vagyok. Te jó ég ugye nem sérültél meg? Istenem nemsokára itt van az iskolák közötti verseny én meg pont ilyenkor kerültem az utadba. - esett pánikba Saki,mert ppntosan tudta mekkora csapás egy sérülés. A srác elcsodálkozott,majd hangosan,szívből felkacagott. A mély bársonyos hang a lány testében rezonált,olyan rezgéseket keltve,amitől a lány teste megremegett. 

- Semmi bajom. Te vagy az a lány,akivel múltkor Naoki és Sawada senpai beszélt, igaz? Sokszor láttalak itt elöző héten. 

- Igen én vagyok. - sütötte le a szemét zavarában a lány. Kínos volt,hogy valaki látta a sínylődését. 

- Takumi Kai.

- Tessék? - eszmélt fel a lány.

- A nevem Takumi Kai és én leszek a Karasuno ásza. - Saki a szemeibe nézett és látta a szenvedély lángjait. Komolyan gondolja. Olyan magabiztos és erős jelleme volt,hogy a lány eltörpült mellette. Egyébként is kicsi volt a fiúhoz képest,de ez más tészta. Az erő,amely belőle áradt letaglózta a lányt és még a szava is elakadt. 

- Fuwa Saki. - nyögte ki nagy nehezen a saját nevét. Takumi elmosolyodott.

- Saki. - mondta ki a lány keresztnevét bársonyos hangján. Illetlenség volt,ha egy idegen a keresztnevén szólít egy másik embert Saki mégsem bánta a dolgot. - Azt jelenti remény. Szóval soha ne add fel a reményt.- szorította meg a lány kezét,mintha tudta volna Sakinak mi kell. 

- Takumi! - kiáltotta el magát az egyik csapattársa az ajtóból. Takumi eleresztette a lány kezét és elindult a csarnok felé,de még mielőtt bement volna megtorpant a bejáratnál,hátranézett a lányra és .... elmosolyodott. 

Volt egy pillanat. Egy pillanat, amikor Saki úgy érezte hosszú idő után újra tudja mit jelent élni, mintha Takumi egy hosszú álomból ébresztette volna fel. Egy pillanat, amikor mosolyt csalt az arcára. Egy pillanat...amit a lány soha nem fog elfelejteni. 

Takumi zavarában leült a padlóra és vörös arcát takarta. Amikor a fiú meglátta,hogy kit lökött fel még a lélegzete is elakadt. A lány ott ült vele szemben. Fekete haja csillogott, kékesszürke szemében eltűntek az érzelmek, akár a ködben. A lány magába szippantotta Takumit. A fiú sajnálta,hogy elmúlt a pillanat, mikor foghatta a lány kezét. Olyan volt, mint egy földre tévedt angyal. Volt egy pillanat. Egy pillanat mikor a lány beleégett Takumi lelkébe. Egy pillanat,amikor tudta,hogy ezt a lányt és a vele való találkozást nem fogja elfelejteni. Kipirult finom vonású arcát,halk édesen csilingelő hangját. Nem. Képtelen lenne elfelejteni. 

- Mi van veled öregem? - kérdezte Kahaya. Fekete szemei a kárörvendés szikráit szórta. Lassan Naoki senpai is oda sétált.

- Találkoztam vele. - lehelte alig hallhatóan Takumi. 

- Kivel?

- Fuwa Sakival.

- Fuwa- chan? Hogy van? - lepődött meg Naoki. 

- Véletlen fellöktem. 

- Mi? Remélem bocsánatot kértél! - ropogtatta fenyegetően Naoki a kezeit. 

- Ch! Béna. - próbálta visszafojtani a nevetését Kahaya. 

- Fogd be! - ripakodott rá Takumi. 

Igen. Volt egy pillanat,amikor a fiú többet akart ebből az angyalból.