" Vannak jó pillanatok, de túl gyorsan tovaszállnak. "
- Ismeretlen -
Megszólal a síp...
Pattan a labda...
És vége van...mindennek.
Saki az irodalomóra kellős közepén riadt fel. Zihált és zavartan körülnézett a szokványos tanteremben. Minden szempár őt figyelte. A lány nem tudta eldönteni,hogy a rémálma még mindég tart vagy ez csak a rút,kínos valóság. Igen. Van,hogy az ember elalszik órán,de az nem átlagos,amit a lány csinált. Senki nem kezd el sikítani és levegő után kapkodni.
A tanár ügyet sem vetve a lányra - mondván,hogy szól mikor rosszul van - folytatta ott, ahol Saki félbeszakította.
Szép lassan mindenki visszatért a saját maga kis világába. A lány lenézett a tankönyvre,de a szöveg láttán csak rosszabb lett a fejfájása. Becsukta és várta az óra végét,hogy összepakoljon és lemenjen a gyengélkedőbe. Hallgatta az óramutató csigalassú monoton hangját. Számolta a perceket,hogy mikor juthat ki ebből az alattomos kígyókkal teli teremből. Igen sejtette,hogy ez lesz új téma...hogy megőrült. De lehet ,van benne valami. Egy normális ember nem él át ilyeneket. Kész. Megőrültem. Szuper. Diliházban a helyem.
Amint megszólalt a dallamos csengő a lány felkapta a cuccát és imbolyogva elindult a földszintre,ahol a gyengélkedő volt. Elhaladt egy csapat lány mellett,akik lenézően grimaszoltak. Hát persze már is az új fejleményen csámcsogtak. Milyen unalmas lehet az életük,ha folyton Sakival vannak elfoglalva...
A lány sietősen -amennyire tőle telt- lenyargalt a lépcsőn és berontott a gyengélkedőbe,ahol megpillantotta Takumi-t és Naoki senpait.
- S-sziasztok.
- Hát te? Hogyhogy itt? - kérdezte Naoki és világosbarna szemeivel fürkészni kezdte a lányt.
- Ö...hát...- nem akarom elmondani nekik...- nem tudtam az éjjel aludni szóval most bepótolom. - erőltetett mosolyt magára a lány.- És ti hogyhogy itt? - terelte mesterien a témát.
- Reggel az edzésen eltanyáztam és a doki most köti a lábam. Takumi hozott idáig.
- De tudsz majd játszani ugye? - kérdezte Saki aggodalmasan.
- Nem kell aggódni. Annyira nem komoly. - mosolyodott el Takumi és le sem vette a szemét Sakiról.
- Ah! Megint te? - lépett be a doki. Alacsony termetű volt,aránylag fiatal. A szemüveg kifejezetten jól állt neki,rövid haját igyekezett összefogni.
- Igen. - motyogta a lány. Ennyit az álcájáról miszerint csak kimerült mert éjjel nem aludt. Mondjuk ezzel nem hazudott. Éjjel tényleg nem aludt és lassan úgy nézett ki,mint egy zombi a fekete táskákkal a szeme alatt.
- A szokásosat adom. Úgy tűnik az hatásos. Biztos megint kiüt pár órára. - ment a gyógyszeres szekrényhez a doki és kotorászni kezdett. Saki követte a terem másik felébe csakhogy kikerülje a két fiú kérdéseit. Bár a vizslató tekintetet így is magán érezte.
- Jó. - egyezett bele a lány. Nem akart beszélni róla. Sem most,sem máskor. Arra lett volna szüksége,hogy Yato leüljön mellé egy ágyra és megsimogassa a fejét,majd azt mondja: " Semmi baj. Csak felejtsd el. Engedd el. " ,de nem volt itt,hogy ezt mondja. Saki nagyon jól tudta,hogy követnie kellene ezt a tanácsot. El kellene engednie Yato-t. Hiszen már két éve elment.
Leült egy ablak melletti ágyra. Kinézett az ablakon. Ott magasodott előtte a csarnok. Minden emlék itt van,ami tovább mélyíti a sebet. De Saki akart a Karasuno-ba jönni,ahol a bátyja is tanult. Mehetett volna Japán legelitebb iskolájába,de ő mégis ezt választotta. Ezt választotta...mert ő is a Karasuno-hoz akart tartozni. Csak egy kicsit...csak...egy...kicsit.
A doki csak a fejét csóválta mikor a lány kezébe nyomta a pirulát. A múltkor megemlítette a lánynak,hogy beszélnie kellene róla,de Saki hallani sem akart erről. Akkor Ryuu mindent megtudott volna. Az pedig nem történhet meg. Mert a lánynak tökéletesnek kellett lennie. Ryuu és a neve ezt követelte. Világ életében ezt hallgatta: " Egy Fuwa soha nem hibázik. Egy Fuwa...tökéletes. "
A rémálmok,az orvosok szerint elszenvedett trauma -amit a lány nem fogadott el,neki nincs traumája! -,és a pánikrohamok nem tartoztak a "tökéletes" kategóriába. Ryuu nem tudhatott róla és kész. Saki ezt egyedül is meg tudja oldani,nem kell segítség senkitől.
- Köszönöm.
- Biztos vagy benne,hogy..
- Igen biztos!
A doki bólintott egyet, behúzta a tojássárga függönyt,amely az ágyakat választotta el egymástól és magára hagyta Sakit. A lány csak nézte a fehéren virító pirulát a tenyerében. Senki. Senki nem tudhatja meg,hogy tökéletlen vagyok. Senki.
Lehunyta szemeit és azt kívánta bár elnyelné a sötétség. Lebegni akart. Nem akart hallani semmit és senkit. Ártatlan tudatlanságban akart lebegni. Felsóhajtott és egy pohár víz társaságában leküldte az altatót. Csak így volt esélye aludni valamennyit,de otthon nem tarthat altatót. Ryuu biztos azonnal kiszúrná sas szemeivel és rákérdezne. Saki pedig nem tud hazudni. Bele van kódolva a génjeibe,hogy igazat mondjon. Szóval otthon marad a tejeskávé és az ébrenlét. Nem tehet mást. Mert,ha meg az üvöltözést hallja meg otthon akkor orvoshoz viszi és megint ugyanott vagyunk...hogy Saki nem tökéletes. Huszonkettes csapdája. A lány eddig ki tudta játszani Ryuu-t,hogy délután alszik mikor a testvére dolgozik és éjjel tanul amikor ő hazaér eszik és elalszik. Ugyan lassan egy hónapja nem szóltak otthon egymáshoz Saki nem így akart a bátyjával újra beszélőviszonyba keveredni. Szóval hallgatott. Ehhez nagyon értett. Gyerekkora óta. Hallgatni. Ezt tudott. Beszélni? Őszintén az érzéseiről? Azt soha. De erre is tanították. Beszélni ezekről a dolgokról gyengeség. És a "tökéletes" kategóriába a gyengeség ugyancsak nem fér bele.
Saki lefeküdt,majd újra lehunyta szemeit. Hangosan felsóhajtott,mintha azt várná mikor tűnhet el végre. Úgy tett,mintha ezzel eltűnhetne. Kikerülhetné a kellemetlen kérdéseket,a kiszínezett mocskos pletykákat,amik máris szárnyra kaptak. A doki hangja,ahogy Naokihoz és Takumihoz beszélt,kezdett eltompulni. Minden...nyugodtá vált.
Takumi benézett a lányhoz,de már aludt. Fekete haja szétterült a fehér párnán. Szemei alatt fekete táskák éktelenkedtek. Nagyon kimerült lehetett. Takumi nem értette,hogy nem vette ezt észre,amikor a lány belépett a gyengélkedőbe. Csak azt látta,hogy kecsesen belibben és maga mögött vosszahúzza a tolóajtót. Csak azt látta,hogy a lány jobban aggódik Naoki senpaiért,mint magáért. Csak a heves szívdobogására figyelt. Arra nem,hogy a lány miért is került ide. Mikor Fuwa-chan elindult az egyik ágy felé Naoki megemlítette,hogy valami nem stimmel. Ő észrevette,míg Takumi csak az álarcot látta,amit a lány gondosan felépített. Persze. Hogyan is láthatna át rajta,amikor nem is ismeri? Naoki régi barátja a lánynak így természetes,hogy átlátott rajta,mint a szitán.
Takumi itt hagyta Naokit és szünetekben vissza-vissza jött megnézni őt,de titkon a lányra is ránézett. Csak nézte kifejezéstelen arcát,ahogy aludt. Még álmában sem mutat érzelmeket. Sem nyugodságot,sem félelmet,sem békét. Semmit.
Saki órákkal később ébredt fel. A héten most először aludt csak nyugodtan,de még mindég fáradtnak érezte magát. Kipihenhetetlen lelkifájdalma volt. Nem tudta mikor fog elmúlni. Elmúlik egyáltalán?
Az utolsó órából már csak néhány perc volt hátra, így Saki már nem ment vissza az osztályba. Rendbeszedte magát és épp mikor megszólalt a dallamos csengő kilépett a folyosóról és a csarnokkal találta szembe magát. Késztetést érzett,hogy bemenjen oda. De idejében észhez tért. Emlékezett a hiányra, ami annak a következménye,hogy a szívét követte és pályára lépett. Hogyan is felejthetné el? Minden egyes napját megmérgezi a tudat,hogy a baleset az ő hibája. A családja gyilkosa...ő maga. Ez a tudat marja a lelkét és egy napon a méreg bevégzi feladatát. Nem. Soha. Soha még csak a pálya közelébe sem fog menni. Nem teheti. Nem fog csalódást okozni. Olyan lesz amilyennek lennie kell. Tökéletes. Igen. És ez így jó. Megtanulta a leckét. Egy életre.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés