„Egy figyelmeztetés az embereknek. A jónak és rossznak, ez háború… Ez az igazság pillanata és hazugságé. Az élet és a halál ideje, a harc ideje, a harc ideje…”
This is war- 30 seconds to mars
A halál arcai
„- Ahol meghal a varázslat, ott elpusztul a valóság.”
- Van ott valaki? Bárki? Kérlek, valaki… - sírta egy női hang a messzi távolban. Bárhogyan is próbáltam, nem tudtam neki válaszolni… Figyelmeztetni. Elnyelte a valóság. A fagyos, sötét valóság. A nő…elveszett. A vöröses egyenes haját elkapta a szél, fehér hálóingét szinte letépte róla, de ő nem mozdult. Fagyott tekintettel meredt a felette álló széltölcsérre. A tornádó felkapta a lányt, majd a viharos fellegek felé hajította, gyönge törékeny, véres testét. A tölcsér tetején egy pokolba illő arcú embernek aligha mondható teremtmény állt. Csak mosolygott, ahogy a nő nyakát töri és a hegyek irányába zuhan. A férfi behunyta szemeit, majd rám nézett.
- Ahol meghal a varázslat, ott elpusztul a valóság! Ott a fizika szabályai semmivé válnak. Ott te olyan vagy mint én, egy Isten, aki kedvére teszi azt, amit akar… És tudod mit akarok most, Alize? –Hangja a pokol tornácáról, hallatszott, szemei elfeketedve meredtek rám…Majd suttogásra keltem fel. – Ki akarlak végezni! – Zihálva vettem a levegőt, folyt rólam a víz. Az ablak nyitva volt, de még sem volt oxigén a szobában. A föld szinte remeget alattam, ahogy fel akartam állni… Majd összecsuklott. Az ajtó felé estem, ami kinyílt. Nem éreztem semmit, de a nevetését soha nem feledem el… Azt a nevetést, amit a halálom napján utoljára hallottam. Ebből a világból.
***
Akkor is megtudom csinálni…végig csinálom. Megvédem magam és mindenki mást is. Képes vagyok rá. Egy- Kettő- Három. Nyernem kell!
- Ideje pihenned Alize. –Hallottam John edző hangját.
- Nem! Addig nem hagyom abba még le nem tudom győzni… - Mondtam, majd tovább harcoltam az előttem álló bábuval.
- Alize, te is tudod, hogy nem minden seb fizikai. Mit teszel azzal, aki a lelkedet töri össze?
- Ütök. Ha nem képes megszólalni, engem se tud bántani. Három! – mondtam, majd egy végső kegyelem ütést adtam a tehetetlen ellenfelemnek. Kezeimmel a térdemen támaszkodtam. Kapkodtam a levegőt, majd mikor kicsit lenyugodtam, szorosabbra fogtam szőke hosszú hajamat. Johnra néztem, majd nem törődve a szédüléssel, felegyenesedtem. –Ha kiiktatod, nem árthat. - mosolyodtam el, majd elindultam a vívópálya felé..
- Alize Den Loyd! –Éreztem a haragot a hangjában. –Az mondtam pihenned kell! Nem szólok még egyszer. Ez parancs volt. –tette hozzá, amikor látta, nem reagálok. Kezeit keresztbe tartotta a mellkasa előtt. Ez az edzőnél egyet jelentett, az utolsó figyelmeztetéssel. –Ilyen felfogással elfogod veszteni a csatádat.
- De… - Fordultam vele szembe.
- Nincs semmi DE. Indulás a szobádba, holnapig nem engedlek terepre. –Johnt nem volt egyszerű felidegesíteni, de valahogy nekem mindig sikeredett a makacsságommal. Már alig álltam a lábamon, de harcolni akartam. Erősebbé válni. És most vissza küldenek a szobámba. Utáltam ezt. –NÉGY! – Ordítottam és belerúgtam a babába. Elegem volt, mindenből. Most győzni akartam, végre én akartam nyerni. Kicsit imbolyogva elindultam a szobám felé. John végig követte tekintettével, ahogy szó nélkül teszem azt, amit mondott.
- Egyszer ebből még nagy baja származhat, ha nem képes az indulatait megfegyelmezni. –Lépett elő egyik társam, Toby.
- Ez nem a te dolgod. Tudom, hogy máshogy viszonyulsz hozzá, mint a többiekhez, de akkor se a te dolgod. A makacsságát, magának kell megoldania.
***
A szobám ablakából, néztem, ahogy a többiek edzenek. Ahogy készülődnek a mai, bevetésre. Toby is köztük volt, néha fel nézett, elmosolyodott és tette tovább a dolgát. Csak tudnám, mi a franc baja van ennek a gyereknek. Olyan más volt. Igaz ebben a világban már minden más volt. A világ, amit ismerünk, a halálán van. Itt vagy meghalsz, vagy harcolsz a többiekkel. A régen ismert világ mára több kisebb csoportra szakadt. Mi voltunk az egyik leggyengébbek. DE EZ NEM HAGYOM, NEM HAGYOM, HOGY SOKÁIG ÍGY LEGYEN. Csak engedjenek végre harcolni a többiek oldalán. Behúztam a függönyt, majd végig dőltem az ágyamon.
- Ahh… Csak egyszer, had mennyek a többiekkel. Beakarom bizonyítani, hogy remek harcos vagyok. – Csak hevertem az ágyamon, de nem tudtam aludni. Nem akartam. Mosta akartam bizonyítani. A mai volt, az egyik legfontosabb küldetés. Most támadtunk először. Kinéztem az ablakon, nem maradt senki se a táborban. John épp rohant a többiek után. Nem hiszem el, csak én maradtam itt? Ohh azt nem John. Szeretlek, mint mesteremet, de nem hagyom. Nem hagyom, hogy mindig eltilts a harctól, ma háborúba megyek. És nem fogok veszíteni! Összekaptam magam, leakasztottam a szablyámat a késimet felcsatoltam a nadrágom oldalára, ittam egy pohár erős italt. És lerobogtam a lépcsökön. Útközben neki mentem az egyik társamnak.
- Bocsi! –Kiáltottam vissza, de már ott sem voltam. Leértem a harci térre. Felkaptam az egyik ott maradt csomagot és futottam tovább. Nem voltam eligazításon, ezért nem tudhattam, mi van a táskában, de tudtam, nem árt, ha nálam van. Ahogy közeledtem a Szentekhez, már tudtam, miért nem akarta John, hogy velük tartsak. Gyorsan elő kaptam a térképet, ami a táska oldalára volt csíptetve. - Hmm.. Akkor most még nem a Szenteket támadjuk?- Teljesen összezavarodtam. A csapat társaim ott lapultak a bokorban, kezükben a fegyverekkel. Mi folyik itt. E szerint a térkép szerint a Shihot kell megtámadnunk. NA várjunk csak! Vannak a Szentek, a Shihok, a Ear-sziek, a Moorok, és mi a Remsziek. Két csapat lesz, az egyik ma támad, a másik holnap érkezik. - Létezne, hogy ez a holnapi harcosok térképe? Lenéztem a társaimra, akik csendben vártak. - Jobb lesz, ha én tovább megyek, követem azt, amit tudok. Nem hinném, hogy a legerősebbeket, akarjuk megtámadni. – Lassan irányt váltottam, elosontam a fák alatt és a másik célponthoz indultam. Ezúttal magamban bíztam, nem a térképben. Átkeltem egy mára kiszáradt patakon, végig a homokos sivatagon, ami valaha meg egy ország parkja lehetett. Mára csak homok és elszáradt gyomok, tarkítják. Ha jól emlékeztem a régi tanításra sivatagos területeken élnek. De nem mertem lefogadni, hogy jó helyen járok. A katasztrófa óta, a táborok folyton változtatták a tartózkodásukat. Kizárólag a Szentek faluja volt, változatlan. Egy erős nemzet, ebben a világban. Soha nem vesztettek csatát, és soha nem tudtuk meg hogyan és mivel harcolnak. Mindig megvolt a rejtély, ami őket övezte. A Shihok a régi népek elszigetelődött csapata, kémink szerint barbárok, olyanok, mint a vikingek. A tartózkodási helyeik kizárólag sivatagos területek. Lassan sétáltam a homok vidéken. Bármerre néztem, nem láttam senkit. Csak haladtam előre, míg el nem vesztettem a tájékozódási érzékem. – Nem hiszem el, hogy eltévedtem. Váá… Basszus! –Morogtam, majd leültem a porba. - Pihennem kell egy kicsit. Az elkövetkező pár perc szinte elszállt felettem, lassan elaludtam. Eszméletlen voltam, de még hallottam egy idegenül csengő férfihangot.
- Ki akarlak végezni!
- Ki az? –Kaptam össze magam és a sivatagi szélre fogtam a késemet. Senki se volt ott. Egyedül voltam, a semmi közepén. Az idő folyamán elkezdett sötétedni. – Mit tegyek? – Végül elindultam egy számomra ismerős irányba. De tudtam, soha nem jártam, arra. Még is tudni akartam, honnan ismerem. Szinte hívogatott magához. Bár meglehet, az is, hogy csak a kimerültség játszadozott velem.
|