„Az igazsággal a baj az, hogy nem hazudik, a tévedéssel a baj az, hogy igaza sosincs… A békével a baj az, hogy nem fog harcolni, a szerelemmel a baj az, hogy vak mindig… A könnyekkel a baj, hogy megszáradnak, s a hit bajai megsiratnak.”

  Thousand Foot Kruch - Already Home

Sharon zavarodottan állt Raven ágya felett. Mire gondolt az az ember? Mit tud ez a lány, ami oly hatalmas veszélyt jelent az emberiségre? Sharon végül vállat vont, és kiment a szobából. Bólintott az őrnek, hogy menjen vissza a szobába. A férfi belépett az ajtón, majd halkan becsukta maga mögött azt. Sharon felment az emeletre, ahol összekészítette az előadás darabjait.
- Oh… Sharon. – Lépett be a szobába Robert, a Mások egyetlen ember szövetségese. –Már mindenütt kerestelek. –Mosolyodott el, majd mikor meglátta a lány arckifejezését elbizonytalanodott. Sharon kifejezetten utálta a fiút, jobban, mint a többieket. Egyszerűen nem volt hajlandó megbízni a fajtájában.
- Miért kerestél? –Nézett fel papírjai közül a lány.
- A tanács megszavazta, hogy te készítsd fel az újakat… - Halkult el Robert.
- Én? Nekem most a katonákhoz kell mennem. Ideje támadni.
- De…
- Nem! Erről én döntök. Láttam és átéltem azokat a dolgokat, amiket tesznek az emberek, velünk és másokkal. Éppen itt az ideje, ideje lázadni, harcolni! –Égett a tűz Sharon szemeiben, a harag mindazok iránt, akik miatt most ott tart ahol. Raven sebeit látva betelt nála a pohár.
- Erről most… nem te döntesz. De szép kis beszéd lesz ebből. –Tette zsebre kezeit a fiú.
- Mikorra kell mennem? – Adta fel Sharon.
- Most azonnal. –Húzta mosolyra száját Robert. Sharon csak ledobta papírjait majd kabátját felkapva kiviharzott az irodának berendezett szobából. Lerohant a lépcsősoron, le a kertbe, ahol egy sereg újonc beszélgetett.
- Na, figyelem! Vagy velünk vagytok vagy magatok. Most körbe vezetlek titeket és megválaszolom pár kérdésetek. Szóval, most vagy soha. –A tömeg tovább dumált, észre se véve a lányt. Sharon, várt egy pillanatot, majd egy elegáns mozdulattal előkapott egy kést. Majd az egyik nagyszájút fejbe dobta vele. A tömeg megnémult. Mindenki ijedten figyelte a haldokló eszméletlen fiút a földön. –Na, végre ide figyeltek, most kérdezzetek… - Egy lány emelte magasba a kezét.
- Ezt… Te csak úgy megteheted? – Mutatott a fiúra a füvön. A kép hirtelen elhomályosodott. A fiú már nem volt ott. Mindenki elképedten bámulta a halványodó Sharont, aki szinte már nevetett rajtuk. A lány eltűnt. Majd előkerült a halottnak hitt fiúval a semmiből. A tömeg elképedten bámult a zavarodott fiúra.
- Na, szóval. Most már végre figyeltek rám. Úgy tehetem meg, hogy képes vagyok kijavítani. Tudok utazni az időben. – Sharon hátat fordított a figyelő szempároknak. – Akkor kövessetek, körbe vezetlek titeket. – Végig haladtak a kert mentén. A tömeg bámészkodott, nézték a fákat, ahogy az égbe csapnak, a lassan kopaszodó ágaik. Körbe néztek a haditermeken, ahol néhány katona épp késpárbajt vívott. Az egyik biccentet Sharon-nak, majd folytatta az edzést. Ahogy haladtak az épület felé, elhaladtak egy emlékmű mellett. Sharon felfigyelt a hangos kérdésekre. Ennyién meghaltak? Mi ez az egész? Az emberek nem tehettek ilyeneket! A lány szembe fordult a csoporttal. Hallgatta a beszélgetést.
- Öhm, Elmondanád, hogy pontosan miért is állunk háborúban az emberekkel? Az ide vezető úton elfogták két társunk. Akik azóta, se tértek vissza. – Mondta alig hallhatóan az egyik lány.
- Mi is az egyéni erőd?
- Nekem? –A lány szinte remegett, hangja gyenge és túl világi volt. –Hatalmamban áll befolyásolni másokat, illetve rávenni pár dologra őket.
- Ja! Engem bármikor rávehetsz bármire, ha ledobod azt a rongyot magadról. –Nevetett fel az egyik srác.
- Kuss legyen! – Emelte fel hangját Sharon. – Ez egy remek képesség és egyben könnyen fejleszthető is.
- Mi köze ennek a háborúhoz? – Lépett elő egy szemüveges fiú. Szemei hidegsmaragd zöldben pompáztak, haját megborzolta a szél. –Azt mondta válaszol, a kérdéseinkre. - Megigazította a szemüvegét és még közelebb lépett Sharon-hoz. A lány állta a tekintetet. –Mi erre vagyunk kíváncsiak. – A lány sóhajtott egyet. Majd lángra kapott a tűz vörös szemiben.
- Mi a neved?
- Jeremy Scot. –Felelte röviden a fiú.
- Nos, Jeremy. Ha erre vagytok kíváncsiak, jobb ha kerítek erre valakit nektek.
- Miért? –lépett még közelebb. –Sharon hátat fordított.
- Mert, gyűlölöm az összes embert ezen a földön. Mindezért, amit tettek. Én nem a legendákat mondanám el nektek, hanem a valóságot. És akkor mindannyitok elmenekülne innen. De, hogy ne maradjatok mese és történet nélkül. Ide hívom Noah-t, majd ő felel nektek. –Fordult szembe a fiúval, egészen közel. A fiú megtántorodott, hátrébb lépett. –Legalább a dolgomat végezhetem. – Azzal Sharon megfordult és otthagyta a meglepett társaságot.

 ***

Noah a lépcsőn ücsörgött, zenét hallgatott. Nem igaz, hogy ennek soha nincsen semmi dolga! Morgott magában a lány, majd szó nélkül megállt a fiú előtt. Várva, hogy vissza térjen álom országból.
- Ohh.. Sharon? Mióta álldogálsz itt? - kapta fel a fejét, Noah.
- Csak most jöttem. Lenne számodra egy…
- Csak nem magához tért Raven? – Ugrott talpra a fiú.
- NEM tudom, még nem. – Morogta a lány, most se tudta befejezni, amit akart. Mint általában. –Ahogy mondani akartam, lenne számodra egy kis feladat.
- Igen? És mi lenne az? –Vonta fel egyik szemöldökét Noah.
- Az újoncoknak mesélj, hogy miért állunk háborúban.
- Áhh, már megint itt tartunk… Ismét nem vagy hajlandó azt a mesét mesélni, amit mindenkinek tanítottak.
- Mert én tudom az igazat. Tudom milyenek azok. És nem vagyok hajlandó őket, elfogadni. – Fordított hátat a lány. Noah meg akarta érinteni a vállait, de Sharon lerázta. – Én megyek a katonákhoz, ma még sok dolgom van. Nem hagyom, hogy elpunnyadjanak.
- Akkor én meg elmondom nekik azt, amit te nem. –Lépett a lány mellé. Robert rohant feléjük.
- Raven… - Kapkodta a levegőt.
- Mi van vele? – csillant fel Noah szeme.
- Megszökött...