***

A lány visszatért a múltba. A múltba, amikor még a fajtája nem volt több egy kísérleti „fegyvernél”. Ha volt szabadideje, mindig ide jött vissza. Kutatott a múltban, kereste a kérdéseire a válaszokat. De egy ponton soha se tudott tovább jutni. Bizonyára, valamiféle módón blokkolták. De Sharon nem adta fel. Tudni akarta… A várostól nem is olyan távoli mezőn találta magát. Maga volt, a sűrű fű kellős közepén. A lány ismét láthatatlan maradt, mint ahogyan eddig is tette azt. Tisztában volt a múlt szabályaival, nem változtathat meg semmit. Nem láthatja senki és nem avatkozhat idegenek életébe. Könnyedén futni kezdett, a már jól ismert irányba, a mező széle fele. Megállt. Most is ugyan úgy volt minden. A mezőközepe fele, emberek táncoltak a lemenő nap gyengéd meleg fényében. Az erdő fele, egy kis viskó álldogált. A lány undorral figyelte az idegeneket. –Tudom nem ti voltatok a vétkesek, de társaitok miatt, most nem süt a nap. – A lány megdermedt, hideg futkározott a hátán. Valami, most más volt. Körbe nézett, csak egy újság hevert előtte a pórban. Sharon felvette azt, majd olvasni kezdte a főcímeket. „ A hivatal tesztelni kezdte az új „harci fegyvereket”. „ A fegyverek, tökéletesen működnek.” A lány összegyűrte a lapot. Majd elhajította azt, vissza a pórba. Megfordult, majd elsuhant egy idegen fiú mellett. Sharon-ban tudatosult minden, ő változott. Eddig ő nem volt itt. A fiú a szemébe nézett.
- Várj! Elhagytad a karkötőd! –Kapta fel az összegyűrt újság mellől a kis ékszert. A fiú hátra tekintett a lányra, aki azóta elfutott a távolba. – Várj! – Iramodott Sharon után az idegen. A lány meglepetten és kétségbeesve tekintett vissza a válla felett.
- Nem, itt senki sem láthat. Nem láthatnak meg…. az lehetetlen. – Sharon csak rohant és rohant, ki az erdőből. A fiú gyorsvolt, egész gyorsan követte lányt. De Sharon eszeveszetten rohant tovább, majd hirtelen megállt. Kis kavicsok pattogtak le a szirtről a mélybe. A fiú már-már utolérte, mikor a lány elmosolyodott, majd a mélybe vetette magát.
- Mit művelsz? –Ordított a fiú, de már késő volt. Lenézett a magasból, felkészülve a halott lány látványára. De Sharon könnyedén landolt az egyik fa közelébe. Felintegetett incselkedve üldözőjének, aki megmerevedve nézett lefelé. A lány megigazította a haját, majd megfordult és futott tovább.
- Itt már nem kapsz el. –Nevetett, magában. Kis idő után már látta a város szürkeségét, a város rozsdás, hideg kapuit. A nap lassan lement. Az emberek csuklyákkal a fejűkön mászkáltak a ködvárosában. Sharon, nem törődve a tömeggel, berontott közéjük. Néhányan szellemet kiáltottak, néhányan egymásnak estek. De a lány nem törődött senkivel. Csak nevetve, hallgatta a civakodást, amit maga mögött hagyott. Tudta kit keres, vagy inkább mit keres.

***

Az ismeretlen utcákat szeltem, sorba számoltam a házak számait, hatvan, hatvanegy, hatvankettő és balra. Annyiszor jártan már e városutcáin, hogy tisztában voltam melyik utca melyik számánál váltok irányt. Tudtam melyik fánál kell lefordulni a parkhoz, hogy melyik tűzcsapnál szaladjak át a körtéren. Már vagy két éve járok itt, látni akarom a múltbeli hibáinkat, és az ellenünk elkövetett merényleteket. Végre válaszokat akartam kapni, titkokat megfejteni, hogy miért tette ezt velünk a Hivatal, azon a végzetes napon. Kiakarom deríteni miért vitték el…. az egyetlen embert, akit szerettem. A könnyeim ismét a szemembe gyűltek, de ezúttal sem hagytam nyerni őket, besétáltam a Hivatal kísérleti laborjába. Élveztem, hogy senki nem lát. A varázslat, amit abban a könyvben találtam megvéd minden szempártól, így nem változtatok a múlton. Nem tudom, hogyan láthatott az a fiú, de valami megváltozott miatta. - Nála van a karkötőm…. –sóhajtottam fel. A ruházata alapján nem sokkal előttem élt. Valószínűleg ő is valami mágiával tért vissza a múltba, nagyon remélem nem változik meg a jövő, az én jelenem. Ha igen, rajtam áll, vagy bukik visszatudom-e csinálni.
- Professzor úr, kérem tekintse meg a mai alanyunkat. – Rántott vissza a valóságba, az egyik nő hangja.
- Mire teszteljük? Kitartásra, esetleg közelharcra? – Vizsgálgatta a leláncolt Mást, a professzor.
- Uram, lassan ideje lesz kiépítenünk a hadseregünket. A nyugatiak, már támadást szerveznek ellenünk. –Hallatszott egy halk férfihang a gépek és monitorok felől.
- Ne, aggódjatok e miatt. Ha befejezzünk a maradék kísérleteket a Mások fognak minket megvédeni. A háború a mi kezünkbe van. – Mondta, majd alaposan tanulmányozni kezdte a társamat. A Szemeiben szinte lángolt a tudás vagy, és a hatalomvágy. Ígérem, kifoglak szabadítani a karjaik közül… Egyszer. – súgtam hangtalanul az üvegfalnak támaszkodva. Azzal ismét futásnak eredtem, végig a folyóson. Ahogy haladtam, éreztem, hogy a változás itt se marad el, hirtelen ismeretlen helyen találtam magam. Egy elhagyatott folyosó közepén álltam, oldalt világoskék csempékkel, a mennyezeten halványan villódzó neonokkal. Két éve járom ennek a korháznak szobáit, de még soha nem keveredtem, erre a kísérteties helyiségére. A teret betöltötte a halál és a kétely szaga.
- Nem tudom miért, kerültem ide, de az a szándékom, hogy megértsem a múltunk és azt, hogy miért szolgáljuk ezeket a….. ezt a népet. –Mondom ki hangosan a gondolatataimat. Majd tovább mentek a hideg termeket, ahol inkább kínzás nyomait láttam, mint sem orvoslást. A folyosó végéhez érve, egy régi kopott faajtó állt előttem, más irány nem volt ezen kívül. Ablakán fémrácsok díszelegtek, üvegablakát darabokra törték. Az ajtón belépve, egy börtönbe keveredtem, a szobák mindegyike rácsozva volt, a kövezett padlón vércseppek folydogáltak, a szoba erősen lejtett a másik irányba. Idegesen néztem be a rácsok mögé, remélve nem a társaimat találom bezárva, megkínozva. az első tömlöcben, egy összegömbölyödött nő üldögélt, szemit kikaparták, nyakán fojtás nyomok látszottak. A második szobában egy fiatal fiú volt, erősen vérző sebeit szoronggatta. A harmadik terembe, egy fiatal lány volt lekötözve, kezeiben üvegszilánkok csillogtak, bizonyára ő törte ki az üveget az ajtóból. Ahogy végig haladtam be-be nézve a szörnyűségek szobáiba, tudtam ezek emberek. Áldozatok. A folyosó végén egy ajtóvárt résre nyitva. Visszatekintettem. Két orvosi köpenyes fickó rángatott magával egy láncra vert embert, fején ütés nyomai éktelenkedtek. A két magas férfi nagyot taszajtva rajta belökte az egyik tömlöcbe. Szinte hallottam, ahogy a lány csontjai összeroppannak az eséstől.
- Már csak egy teszt maradt, és ti mind feleslegesek lesztek. –nevetett fel az egyik orvos.
- Remek találmányok ezek a Mások! Jobbak bármilyen pusztító fegyvernél. –Bökte oldalba társát a másik.
- Az biza! A saját erejük pedig lenyűgöző.
- Nagyon remélem hűségesek lesznek az alkotóikhoz, nehezen bánnánk el egy ilyen fajta „ember sereggel”.
- Ha ellenünk fordulnak, akkor elpusztítjuk őket. Ne lény idióta. Lehet ezeknek van minden féle erejük, de mi vagyunk azok akik ezeket a világra hoztuk… A gyengéjük pedig…. Nem halhatatlanok…Emberek , mint mi, egy kicsi extrával. –hagyták el a tömlöcöt.
- Lehet, hogy nem vagyunk halhatatlanok, de sokkal erősebbe vagyunk, mint ahogy ti azt gondoljátok. –Mondtam, majd méreggel kiléptem a résnyire nyitott ajtón. A város másik végében kötöttem ki, a szél erősen fújt, a lemenő nap fénye már lassan elhagyta a horizontot. –Ideje lenne visszatérnem az én időmbe.
- Meglehet az! –Nevetett fel mögöttem valaki. Hirtelen megfordultam és kést rántottam. Nem tudom, hogy hoztam ezt magammal, de nagyon örültem, hogy nálam van, ez akis fegyver.
- Ki vagy? –Hirtelen elhagyott a hangom, a fiú állt velem szembe, kezeit felemelte.
- Nincs nálam fegyver, nyugi. Nem akarlak bántani.
- Hogyan látsz engem? Mit akarsz?
- Hó-hó-hó… Lassíts. Először is tedd azt le.
- NEM! Válaszolj!
- Oké-oké… Nyugodj már le. A nevem Logan. Egy vagyok a fajtádból, ahogy te nevezed. - nevetett fel.
- Várj! Azt akarod mondani hallod, amit gondolok?
- Részleteket.
- Mit akarsz tőlem?
- Azt hittem ezt a témát akarod még boncolgatni, de rendben. Csak megakartam mutatni azt, amit kerestél. Tetszett? –vonta fel a szemöldökét.
- Te csak ne…. Takarodj a fejemből! – Ideje lesz megnyugodnom.
- Nem ártana!
- Azt mondtam takarodj a fejemből. Jó… szóval te intézted, hogy megnézhessem magamnak azt a börtönt?
- Pontosan, de hagy segítselek ki egy válasszal. Ők nem emberek, Mások, akár csak én vagy te. Annyi különbséggel, hogy ők a „rosszul sikerült darabok”. Nincs sajátos erejük. De velünk ellentétbe… Ők hallhatatlanok.
- ÉS mond már el nekem, miért is osztod ezt meg velem!? –Támaszkodtam a falnak.
- Gondoltam érdekelhet. Ja, tényleg itt a karkötőd. –Nyújtotta oda nekem.
- Köszi… - Dünnyögtem mérgesen.
- Amúgy egy időben élek veled. –Dőlt a falnak, aminek támaszkodtam.
- És miért is vagy itt?
- Huu… Azt hittem értelmesebb vagy. –nézett felfelé az égre.
- Mit mertél mondani?
- Nyugi! Szóval Azért vagyok itt, mert napok óta hallom a gondolataidat, tudtam, hogy ide jössz és gondoltam segítek. Így elismételtem veled az igét, amit olvastál. Ja, és nyugi nem kell rendbe hoznod semmit a múlt nem változott. Én látlak téged, te látsz engem. Senki más nem tud arról, hogy mi itt vagyunk. – Mondta, majd átkarolt.
- Vedd le a mocskos kezed a vállamról. –Még kihámoztam magam a nyomulós karjaiból, addig ő magában nevetgélt.
- Édes vagy, főleg a mérgelődsz…
- Pofa be! Na, mond el nekem, hogyan tervezted, hogyan jutsz vissza? –Tettem keresztbe a kezem.
- Ezt hogy érten, a közeledbe minden gondolatodat hallom, ha nem akarod, akkor is megtudom ismételni, amit mondasz.
- Nincs semmilyen varázsmondat. Az egyedi erőmet használom. –Vontam fel a szemöldököm, mire a Logan arcára fagyott a mosoly.
- Azt akarod mondani…. Itt ragadok, ha nem könyörgök neked?
- Mondhatni… . - nevettem.
- Tudod, hogy gonosz vagy?
- Ezzel nem jutsz haza.
- Akkor minek kellett a varázsige, hogy ide gyere, ha a saját erős az időutazás? –Dőlt ki belőle, kissé idegesen.
- Csak azért, mert így láthatatlan is maradok a múltban.
- Franc…
- Látom, nem nagyon megy a megalázkodás… - Logan hunyorogva nézett rám.
- Legyél szíves ne hagyj itt. –Mondta cincogó hangon.
- Nem hallom.
- Légyszí….. –Morogta.
- Még mindig nem értelek.
- Jaj már, kérlek….. NE folytassuk ezt a gyerekes hülyeséget.
- Látom, nem bírsz veszíteni… Ám, legyen haza viszlek. Kapaszkodj!

***

Visszatértem a papírtengeremhez. Logan egyensúlyát elvesztve esett a földre.
- Én szóltam, hogy kapaszkodj.
- A kapaszkodás nem segít, amikor landolsz. –Morogta, miközben feltápászkodott. –Legközelebb szólj, hogy bénán teleportálsz…
- Először is… Én nem teleportálok bénán. A béna az te vagy, aki nem tud lábra érkezni… Másodjára, ne is álmodj legközelebbről.
- A gondolataid nem ezt mondják.
- Mi van?
- Talán te magad se hallod, amit a fejed hajtogat. –Mondta majd elindult kifelé a dolgozószobából.
- Várjál csak, hava készülsz.
- A szobádba. – Nevetett fel. Kis idő után leesett amit mondott.

- Hogy, hova mész? –Futottam utána, le az emeletről.