„ …Nem hagyhatok mindent hátra, szembe kell szállnom, hogy erősebb legyek. Lenne muszáj szabadulnom elmém gondolataiból. Felhasználva időm, hogy búcsúzhassak. Lépnem helyesen kell…”
Within Temptation - Pale
Alize:
Eltűnt! Eltűnt az ismeretlenfiú… ÉS fogalmam sincs, ki-mi lehetett. Szellem? Napszúrás? Gonosz? Jó? Csak két dologban voltam, vele kapcsolatba biztos. 1. Nem az ő hangja kísértett álmomba. 2. Bármi is volt ő, magamra hagyott. Ahogy az elhagyott városkában sétáltam, végig éreztem, azt az idegen hívogató érzést, amit eddig elkísért. Mintha ez a kisváros hívogatott volna magához. Valahol belül, az egyik elveszett énem, úgy érezte… Otthon vagyok.Lehet, a katasztrófa ellőtt… ide tartoztam? Felnéztem az égre, az eget elsötétítő fellegek keselyűk voltak, a nap lassan ismét a horizont irányába keveredett, s a városra kezdett leszállni a sötét, kétségek közötti éjszaka. Kezdtem feladni, tévedtem. A csapatom nem tudtam hol lehet, a társaim, barátaim felszívódtak, ahogy közeledett az éj, rá jöttem az ösztöneim is kezdenek csődöt mondani…
- Be kell látnom… elvesztettem az otthonom, és a haza vezető utat. Eltévedtem. – felnéztem a város végében emelkedő toronyra, falain felfutott valami régies minta, omladozó vakolata besárgult az idő folyamán. Valaha az lehetet e falu temploma, mára csak egy romos, díszes kőhalom maradt belőle. Szomorú történelem örökre az idő homályába veszett.
- Alize… Alize… Gyere közelebb, lépj be a szentélyünkbe… - Hallottam a hangokat, de az utca kietlen és üres volt. A torony ablakában sötét árnyak gyülekeztek majd, ahogy jobban szemre vettem volna őket, kámforrá váltak. Ha volt is ott valami, azt elnyelte a sötétség. A városkára leszállt az este. A maradék kis fény, ami még megmaradt, reméltem segít… Reméltem még megtalálom a hotelt, nem kapok szívbajt, a kaktuszok árnyékaitól. Nehézkesen, de megtaláltam a Motel feliratot, amiből mára, nem sok mindent, hagyott a rozsda. Beléptem a korhadt ajtón, végignéztem a idő ette szobán. A terem közepén, egy rozoga lépcső emelkedett fel, balra kis asztalok voltak, némelyik felborogatva. Jobbra a recepció állt. Már jó ideje nem lakhatott itt élő ember. A pult mögé léptem, majd egy mini szívbaj után megnyugodtam. A padlón egy csontváz feküdt, alatta a padló megrohadt. Csótányok szaladgáltak a szemüregbe, majd egy nagyobb egér futott végig előttem.
- Elbűvölő, szállodája van, hölgyem… Vagy uram. - Szóltam, majd átléptem felette, és lekaptam ez egyik megmaradt kulcsot. Felléptem az első lépcsőfokra. – Nagyon remélem, nem rohadt el, annyira, hogy lezuhanjak. –Felnéztem az erkélyre, az emeleten. Nem volt ott senki, de még is mozgott ott valami… - Nagyon remélem csak egerek… - Súgtam, majd felsiettem. Végig néztem a szobákon, majd a 42es ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kulcsot a zárba, majd megcsapott az állót doh és a rothadás szaga. Orromat eltakarva néztem körbe, de nem volt semmi sehol. Leszámítva a termeszeket és a patkányokat, amik megállás nélkül rágták a falbelsejét. –Érzem remek éjszak vár még rám itt. – Tártam ki az ablakot, annyira amennyire csak tudtam. Az utca sötétségbe burkolózott. Reméltem, meglátom valahol a fiút, de ahogy eddig se most se mutatkozott. Így hát ledobtam a táskámat a földre és kipakoltam mindent. A palackomat megtöltöttem friss vízzel, már amennyire ebben a hotelben friss volt a víz. Nagyot sóhajtozva vettem elő a táskámban lévő tárgyakat. Zseblámpa, kulcsok, töltények, fertőtlenítő és kötszer. Nem volt nálam sok dolog, de egész hasznosak voltak. Találtam egy levelet is a táskában, ami még John írt. Meglepetésemre nekem szólt.
Kedves Alize.
Ha most a levelemet olvasód, az azt jelenti biztonságban vagy. A városunkat kikellett ürítenünk. Kémeink arról számoltak be, hogy támadás áldozatai leszünk. Így mihamarabb feloszlattam a csapatokat. Sajnos biztos vagyok benne közeledik a vég, közeledik a katasztrófa következő fázisa. Biztosra vettem, a makacsságod utánunk fog küldeni. Ha a térképet követted, bizonyára rájöttél, hamis volt. A társaid mind más-más infót kaptak a támadásokról, így kisebb csapatokra oszlottak, mivel mind rájöttek, nem intéznénk a legerősebbek ellen támadást. Remélem biztonságba kerülsz, és mihamarabb ránk találsz a következő búvóhelyünkön. Sajnos többet nem mondhatok. Még magam se tudom, hol lesz, vagy inkább, hogy mi lesz. Csak szerencsét akarok neked kívánni, sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni, de tudom, megbirkózol mindennel. További sok szerencsét a következő találkozásukig…
Szeretettel: John Nathe Paller.
Ahogy a sorait olvastam, rá kellett döbbennem, John komolyan gondolt minden egyes szavát. A táborban tényleg szájra kelt a pletyka, miszerint veszélyben vagyunk és John és a többi edző valami terven agyal. De mindenki elhessegette ezt a feltételezést. Ismertem elégé, ahhoz , hogy tudjam, tényleg igazat beszélt a levele, komoly veszély vár ránk… John utálta a teljes nevét, így biztosra vettem, közeledik a második fázis… A VÉG. Fáradtan a karórámra pillantottam, elmúlt este tizenegy, a fejem alá kaptam a táskám, majd magamhoz szorítottam a levelet. Te is nagyon vigyázz magadra, Edző! –hunytam be a szemeim.
Scott:
Lassan sétáltam visszafelé, fejemet leszegeztem. Szégyelltem magam, elárultam a népem, és még az igazságot sem mertem felfedni egy vadidegen lány előtt, aki pont olyan végtelen és magára maradt volt, mint jómagam. A városból nem rögtön indultam haza, figyeltem a lányt, ahogy magában beszél és elszántan áll mindenhez, ami körbe veszi. Utoljára, visszanéztem arra az ismerős arcra, a kietlen még is ismerős városra, majd elindultam, vissza… Vissza a szánalmas életembe… Olyan este tizenegy lehetett, mikor a város hirtelen fény áradatba kezdett el felébredni.
- Mi a? Hogy lehet fényes a város? – Néztem, ahogy valami kísérteties köd ereszkedik a homok falta városra, ahogy a fények egyre érdekesebb táncokat festenek az égre, ahogy a templom tornya, hangosan harangozni kezd. Nem voltam messze a várostól, épp hogy csak elhagytam a határt jelző táblán. Egy nagyobb sziklán ültem, próbáltam a sivatag éjjelét, egy kis tűz előtt túl élni. Hirtelen minden abba maradt, az óra fél tizenkettőt ütött, majd a fények és a köd eltűntek. A harang hangját egy kétségbe esett sikoly váltotta fel, egy kétségbe esett női sikoly, ami belengte a hideg éjt. Rohanni kezdtem, vissza a lepukkant falak közé. A várost ellepték a fekete árnyak, alakok, amik emlékeztettek emberekre. De ezek az árnyak, nem voltak emberek, visításuk, nevetésük, ellepte a város utcáit. Velem nem törődve közelítettek a templomhoz, ami hirtelen ismét megvilágításba úszott. Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, láttam, ahogy őt vonszolják magukkal. Az eszméletét vesztett lány, lassan elhalványodott. A por ellepte kis csontos arcát, ruháját. Nem törődtem, semmivel, se azzal, hogy megláthat, se azzal, hogy ezek a lények bántani fognak. Segíteni akartam. A templomhoz érve, ismét megláttam azt a szempárt ami a széltölcsérben állt, de most egy sötétfolt vette körül. A következő percben, minden elhalványodott. A sikoly ismét ellepte az éjszakát…
„Árnyak”
Azok a teremtmények, melyeket a történelem során csak rossz akaró szellemeknek ismerünk. Az állam, titokban akarta tartani ezt a fajt, jó formám sikeredett is, de a katasztrófa után, kiszabadultak, megsokszorozódtak. Mivel az esemény sorozat rengeteg életet követelt, e lények is egyre hatalmasabb seregekké nőtték ki magukat. Ők azok, akiknek veszteni valójuk már nincsen. Mások energiájából táplálkoznak. A harcosok kézikönyve, egyetlen kis bekezdést adott ezekek a lényeknek. „Kerüld el őket, ahogy csak tudod, GYENGÉJŰK NEM ISMERT! „ Azon kevés ember, ki túl élte ezen lények támadását, csak annyit tudtak, mondani… Csoda, hogy élek. Mostanáig egy kicsiny részlettel egészült ki a lények leírása. Csapatban vadásznak, és vezetőjük mindennél erősebb…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés