„Gyere ide hozzám… Várok rád! Nem tudok várni. Kövess, kövess, ahogy a sötétségben utazom. Még egyszer. Kövess, kövess, ahogy még épp felébredek az őrületből. „
Lacuna Coil – Trip the darkness
Alize :
Fájdalom hasított belém, kábán felnéztem. Két rémes aranyszempár tekintett rám, vérre szomjazó mosollyal figyeltek. A poros kis város, most fényben úszott, majd hirtelen előttem termett egy feketeárnyék. Hangja a fejembe hasított, az a hang volt, amit minden éjjel az álmaimba hallok… az, aki minden éjjel a halálomat várja. Éles sikoly hagyta el az ajkaimat, majd ismét minden elsötétedett. A gonosz sátáni kacaja visszhangja löktetett a távolba.
***
Saját sikolyom éles hangja ébresztett. Szoros kötelek tartottak hozzá kötözve egy vadidegen fiúhoz. Fején végig folyt vörös vére, eltakarva arca nagy részét. Egy sötétveremben tértem magamhoz, az ablakok bedeszkázva lehettek, az ajtót szemmel nem is tudtam kivenni. Bármerre néztem csak árnyékok öleltek magukhoz. A fiú lassan ébredezni kezdett, kezein megfeszültek a kötelek, majd felemelte fejét. Arca vonása épphogy látszódtak. Hosszabbhaja látszólag a vérbe tapadt. A deszkákon beszivárgó minimális fényben megcsillant véráztatta arca. Kezeiben hirtelen valami lángolni kezdett elégetve köteleinket. Kezet nyújtott nekem, hogy felsegítsen. De végül nem fogadtam el, és magamtól álltam fel.
- Nem vagyunk egyedül… - forgatta fejét.
- Ki vagy… Te? - A hangja mindent elárult. Ő volt a szellem, aki valamiért követett engem. Lesütötte tekintettét, majd halkan megszólalt.
- Miért fontos? Én csak egy egyszerű áruló vagyok, aki nem árt senkinek.
- Tudni akarom. –emeltem fel a hangom. – Végtére is te követtél. Tartozol ennyivel.
- A nevem Scott… elégedj meg ennyivel. De most fogd be a szád, figyelnek mindek.
- És ki nem szarja le!?
- Elvonszoltak minket. Engem leütöttek, amikor megakartalak menteni. Téged, meg folyamatosan megakarnak gyilkolni… Kétlem, hogy abba a helyzetbe vagy, hogy csak úgy lazán kiadj nekik minden infót.
- Erősebb vagyok náluk! Nekem nem árthatnak! Remek harcos vagyok! – Kezdtem dühbe jönni.
- Ohh…. Értem, akkor van terved és tudomásod mindenről, például, hogy miért vagyunk itt. – Vonta keresztbe karjait.
- Csak fogd be! És mindent megoldok. – Fordítottam hátat. Majd egy elszorított sikoly ismét elhagyta a szám. Előttem állt a vörös szemű, aki hónapok óta kínzott. Mogorván mosolyogni kezdett, majd a kezével épp csak legyintett egyet, de hirtelen egy levegő löket kapott el, majd neki vágódtam a bedeszkázott ablaknak. Az érzékeim hirtelen tompulni kezdtek, a fülemben lüktetett a vér, szemeiben eddig se bízhattam, kezeim és lábaim nem cselekedtek úgy, ahogy azt én akartam. Scott a földre került, de pillanatokon alatt felpattant, eltakarva testével a szörnyeteg elől.
- Még, hogy erősebb! – Rágta meg a szavakat a lény. – Te meg játszod a megmentőt. Had adjak egy kis tanácsot, maradj a háttérben és szenvedések nélkül végzünk veled… - Morogta a fiúnak, aki minden szót elengedett a füle mellett.
- Takarodjatok, a közeléből! – Scott komolyan beszélt, nem mozdult, csak mereven nézett azokba az izzó vörös szemekbe.
- Én szóltam! – Intett a szörnyeteg, majd élőbáb lettem a kezeiben. Bárhogyan ellenkeztem, a testem nem reagált. A fiú elé léptem, majd akaratom ellenére annak a borzalmas lénynek a marionettje lettem. Scott kitért minden ütésem elől. Elhajolt, majd oldalba rúgott, elrepítve a másik falnak.
- Ő nem a játékszered szörnyeteg! Engedd el!
- Legyen, kezdem azt hinni izgalmasabb vagy nála…. – Egy perc se telt el, de az eddig érinthetetlen fiú a földön volt. A lény felé magasodott, majd a gomolygó fekete sötétségből éles karmai villantak elő. Scott, megpördült hárítva a támadást. Felém futott, majd karon fogott. A szörnyeteg elénk pattant.
- Hova-hova?
- Elinen! – Azzal Scott valami olyasmit csinált, amit életem során még egyszer sem láttam. Kezeiben egy fénynyaláb gomolygott, bevilágítva a szobát. Az árnyak visongva próbáltak menekülni. A látványuk szörnyű volt. Testüket sötétség fogta körbe, arcuk emberik voltak. Rothadó sebekből és csontokból álltak, férgekkel és lárvákkal a bőrül alatt. Scott megtartotta a fényt elkergetve vele a borzalmas lényeket, addig én letépem a deszkákat az ablakról. Scott utánam mászott a lyukon, majd a szörnyeknek behajította a fénygömböt.
- Fuss! Elkell tűnnünk! A fény gyorsan ki fog aludni…. – azzal az erdőbe vetettük magunk. Az árnyak jelenléte kivehető volt. Minden lépés egyre nehezebbé vált. A bokrok árnyékai kezekké váltak, érintésük sebeket hagytak a lábainkon. Szinte minden faárnyékában ott tanyáztak, világító természetfeletti szemeikkel csak lestek minket. Parancsra vártak… Teliholdas éjszaka ellenére, a fény, a lények hatására egyre tompább lett, mintha a gonoszság elnyelné az éjszaka egyetlen fényforrását. Az erdő vége felé közeledtünk, legalábbis először azt hittük, kijutunk végre az árnyakkal teli veremből… De e helyett, besétáltunk egy nagyobb és ijesztőbb csapdába. A rengetek tisztásán álltunk meg, egy elhagyatott vidámpark bejáratában. A kép, ami elénk tárult, nem volt bíztató. A tisztás többi részén lesben vártak ránk. Vissza nem mehettünk… Csak előre. Felnéztem a magas bohócalakú kasszára, kopott és rémes látvány volt. Szemei vészjóslóan követtek, majd a kapun belépve megláttuk a vidámpark óriáskerekét. A lények rothadozó zombikként kezdtek szállingózni körülöttünk. Arcaik a haláltornácáról vigyorogtak vissza, némelyik karmaival kapaszkodott a ruháink szálaiba, valamelyik visongva az arcunkba ordított, majd tovább állt. A lények közül nem mind akart bántani. Scott-tal átrohantunk az egyik hálókocsiba. Rozsdásajtaja élesen felsikított. Reménykedve kapkodtunk magunkhoz minden fényt adó tárgyat. Az ablaküvegén véres kezek jelentek meg. Majd kihunyt a kocsiban a fény. Az ajtót kirúgtuk a helyéről, remélve eltalálunk egy-két ellenséget. Hátra-hátra tekintve közeledtünk az egyik Dodzsem –pálya felé. Scott rám hagyta, hogy a közeledőket tartsam fel, még ő megpróbál nekünk időt kovácsolni. Tudtuk, reggelig nem húzzuk ki, ha itt rohangálunk fel-alá. Így hát, menekülés helyett, támadást eszeltünk ki. Scott elkészült a mester, művel, szerencsére pont időben. Egy kavargó füstfelhőből hirtelen egyre többen és többen kerültek elő. Köztünk a vörös szemű vezérrel.
- Háromra ugorj! –Ordította mögöttem Scott, majd egy fénynyalábbal arcon pörkölte az egyik szörnyet. – Egy!
- Ne ilyen gyorsan! Dolgom van veletek!
- Kettő… - És ugrottunk. A megbeszéltek szerint Scott megpróbálja megtéveszteni őket. Reméltük két másodperc nyerése, előnyünket megduplázza. Így megbeszéltük, kettőre ugrunk. Scott és én harcias ugrással érkeztünk a porba. Mögöttünk a dodzsem kocsi a levegőbe repült… Hatalmas fény és hang kíséretében. A lények elförmedve kaptak a szemükhöz. Scott és én kihasználtuk az időnk és próbáltunk elrejtőzni az óriáskerék egyik fülkéjében… Felmásztunk addig, még tudtunk. Figyelve arra, hogy a menekül esetén egy kisebb töréssel megúszzuk… Gyorsan meggyújtottuk a az olajlámpákat magunk körül. Rettegve néztünk alább. A lények gyülekeztek. Scott-hoz húzódtam… Nem értettem, hogy ki és mi ő, de tudtam nélküle már… mindennek vége lenne. Valahol legbelül hálásvoltam neki. Ahogy telt az idő, elszunyókáltam… A gondolat nem hagyott nyugodni… Miért ennyire ismerős ő nekem?
***
Már a nap is fent volt…. Az árnyak elszívódtak! De a gonosz hangja ott visszhangzott az agyamban!
- A háború csak most kezdődik! Készülj fel, ma csak játszadoztunk veletek! – Scott gyengéden megsimogatott. Csak ekkor vettem magam észre… Fülemet befogva ordítottam, a víz folyt rólam… Menekülni akartam ebből a világból. Vagyis inkább abból, ami maradt belőle.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
