„ Hogy mondhatnám, hogy ég veled, ha nem tudok Nélküled élni? „
- Ismeretlen -
Saki majdnem egy órával hamarabb odaért a parkba az óra alá, mint kellett , pedig öt perc a lakásuktól. Leült a sötétbarna padra és nézte a fák lombját. Nem sokára itt a cseresznyefavirágzás. Ez volt az évben a kedvenc időszaka. Mikor minden kivirágzik és felvidult. Úgy érezte neki is így kellene tennie. A nagy bámészkodásba észre se vette ki ült le mellé. Eltelt pár perc mire Saki feleszmélt és ránézett az illetőre.
- Ah! Naoki-senpai!
- Rég érkeztél? – nézett fel a rügyező fákra.
- Mi számít régnek? – nyújtózkodott a lány. Naoki elmosolyodott és felállt.
- Nyújtottál?
- Aham. – a lány tűkön ült. A régi bevett szokások hirtelen idegennek és távolinak tűntek a lánynak. Nem lesz egyszerű megszokni a régi hagyományokat. Yato nélkül...de eldöntötte, hogy igyekezni fog. Naoki nem volt a legbeszédesebb, de Saki tudta, ha kérdése van őhozzá mindig fordulhat, mert nem fogja visszautasítani őt. Lassan kikocogtak a parkból. A régi szokásos út, a régi szokásos tempóban.
- Féltelek elhívni futni. – mosolyodott el Naoki.
- Miért? – a lány értetlenül összevonta a szemöldökét.
- Mert ez a szokás megszakadt....
- Akkor itt az ideje a köteléket felerősíteni. – gyorsított a lány. Nem akart beszélni a halott bátyjáról. Nem akart beszélni a röplabdáról. Nem akart beszélni Ryuuról. Nem akart beszélni semmiről. Csak futni akart. Naoki könnyedén tartotta vele a lépést.
- Nem zavar. Örültem az SMS-ednek. – mondta Saki és lefutott a hosszú lépcsősoron, majd befordult a sarkon, és egyenesen futott tovább az úton, mely a helyi szentély felé vezetett. Naoki begyorsított. A lány egyre nehezebben vette a levegőt, de feljebb kapcsolta a sebességet. Körbe futották a rendben tartott épületet. Elfutottak a faágak közt délutáni napsugarak alatt. Futottak és futottak. Saki könnyeit elrepítette a szél, mely feltámadt. A menetszél az arcába vágott. Mikor futottak mindig Yato és Naoki hátát nézte...de most csak Naoki volt előtte. Naoki tovább futott az időn, de a lány megállt. Saki rájött, hogy...el kell engednie Yatot. De hogy engedje el ha nem tudja? Ő volt a mindene. A szabadsága. A menedéke. A barátja. A testvére. Az edzője. A védelmezője. Ő volt az, aki megnevetette mikor szomorú volt. Ő volt az életében minden. Saki fuldokolva megállt. Naoki is megtorpant de nem szólt semmit. A lány lerogyott a szentély bejárata előtt a lépcső tetején. Naoki felsétált a lépcsőn és könnyes szemmel lenézett a halkan zokogó lányra.
- Érted már? Soha nem felejtette el senki. De nem töltheted azzal az életedet, hogy gyászolod. Mind szerettük. Ő...felejthetetlen. – ahogy a lány hallgatta Naokit hangos zokogásban tört ki és kezeit az arca elé tette. – Nem futhatsz el a bajaid elől. Bármilyen bajod is legyen.
- Nem tudom. Nem tudom elengedni!
- Tudom. – leült a lépcsőre és egy csomag zsebit adott a lánynak. Várt. Várt míg a nap elnyugodott. Várt és hallgatta a lány légzését. Sakival azóta nem beszélt, hogy eltemették Yatot és a lány szüleit.
- Annyira...hiányzik. Mintha én is halott lennék. – szólalt meg Saki órákkal később rekedt hangon.
- Mikor szerválok...valahol mindig azt várom, hogy ő a háló másik oldalán lesz...de nincs ott. – mosolygott szomorkásan Naoki. Barna szemeiből a mély fájdalom és hiány sugárzott. Felállt és talpra segítette a lányt. Némán sétálták le a maradék távot és megálltak a parkban az óra alatt.
- Sajnálom. – törölgette meg a szemeit még egyszer a lány.
- Ne sajnáld. Holnap ugyanitt, ugyanakkor. – intett Naoki és elfutott. Fekete melegítőfelsője hamar eltűnt az éjszakában, az utcalámpák kékes fénye alatt. Eltűnt...de Saki tudta, hogy ő visszatér.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
