„ Mint egy gyermek, csak várakózol, és a messzeségből nézed, de én mindig tudtam, hogy te leszel az egyetlen. Neked ez a munka, még nekik ez csak játék! És éjjel, mikor fekszel, ébren tervezgetsz. A dolgon, amin változtatni szeretnél, de ez csak egy álom volt! Itt vagyunk, most ne fordulj el, mi vagyunk a harcosok, kik építették ezt a várost… Porból!...”
- Imagine Dragons – Warriors -
Nikol ledermedt. Tisztán és érthetően hallotta a fejében Jane hangját. A lány lehajtotta fejét és Kristoff-hoz szólt.
- Ha Alex felébred, készülj egy hatalmas pofonra!
- Miért is? – vonta fel szemöldökét a fiú.
- Jane most üzent, elkapta Varrick. A legnagyobb veszélybe küldtük újdonsült feleségét…
- Maradunk a tervnél?
- Igen, azt üzente, hogy a megbeszéltek alapján tegyük a dolgunk! – Kristoff enyhén rásandított fivérére.
- Nem sokára magához tér. Ideje lassan indulni… - Nikol megértően bólintott, majd órájára pillantott.
- Itt az idő. Ébreszd fel! – Nikol felemelkedett, hogy mindenki láthassa és hallhassa. – Mindenki ismeri a tervet, tegyétek a dolgotok és romboljuk le ezt a rémes helyet! Odabent a káosz legfelsőbb foka vár ránk, de mi megmutatjuk a vámpíroknak, és Varlick-nak milyen, ha velünk szívóznak! – A harcosok, magasba emelték fegyvereiket… Jane terve elkezdődött! Nikol lenézett a testvérpárra. Alex dühöngve pattant fel, majd lekevert bátyjának egy pofont. Kristoff felnézett a lányra. Arcán enyhe gúny jelent meg. Majd enyhe mosollyal oda szólt az angyalnak.
- Boszorka! – Nikol leszállt, majd Alexnek lekevert egyet.
- Hagyd abba, és indulj megmenteni a kedvesed. – Alex haragosan nézett a lányra, majd morcosan pengét ragadt és előre indult. A kapuban megtorpant.
- Jöttök, vagy idekint fogtok várakozni?
- Megyünk, megyünk!
***
Az épület sötét fátyolként fogott körül minket. Az érzés, ahogy átjutottunk a falakon, ahogy a káosz a tetőfokára hág, felért mindennel, szinte lassított felvételnek tűnt az egész. Ahogy a csapatok a szélrózsa minden irányába felfegyverkezve haladnak. Jane terve egyenlőre tökéletesen haladt. A lázadók fáklyákkal és különféle fegyverekkel harcoltak az ellenséggel, fehér köpenyük vér áztatva lobogott. Ez a hely felért egy elmegyógyintézet látványával, a folyosókról rácsos ajtók és ablakok nyíltak, a falak régiek és nyirkosak voltak. Idővel a szobákat felváltották a lépcsőtengerek, amik egymáson sorakoztak felérve a végtelen magasságokig. Oldalt csodaszép festett gótikus ablakok árasztották a sejtelmesebbnél sejtelmesebb színeket, a padlót apró feketemozaik fedte. Az egész egy zavaros látvány volt, egyszerre volt új és régi, szép és borzalmas, romos és épp. Egy átlagos lénynek ez biztos egy régies kastély lenne, ahol rosszsorsú lényeket kezelnek. De a valóság keserű, ez a hely nem otthont ad, hanem fájdalmakat és rabságot, addig kínozzák az ide ráncigált embereket még az utolsó csepp emberiség, szökésvágy, lázongás ki nem hal belőle. Mindezt azért, hogy egy gépként funkcionáló harcos legyen. Nem törődnek, senkivel, itt két út vár rád. Halál, vagy szörnyű kínokon átszenvedett élet. Ahogy néztem és saját szememmel láttam mindent, rá kellett jönnöm, Jane egy hős. És minden porcikámmal segíteni akarok, hogy ennek a helynek a porszeme se maradjon. Láttam katonákat, akik parancsokat teljesítettek, és voltak, akik életüket feláldozva harcoltak a szabadságért. Láttuk a sebeiket, elszántságukat és minden kínt, fájdalmat. Eddig a napig azt hittem láttam a poklot, de ez itt a pokol belső bugyra lehetett. Alex harcias szelleméhez hűen sorra végezte ki az ellenségeket, még egy elágazáshoz értünk. Itt megtorpantunk… Ahogy megláttam a balra vezető utat és azt az árnyékot, ami ott osont el… Felkavart bennem mindnet. Kristoff egy pillantásból tudta, és érvelni kezdett, miszerint itt jobb lesz kettéválni. Alex gyanakodva és tiltakozva nézett bátyjára, ebben a pillanatban annyit tettem hozzá, hogy a háború több szintű, itt mindenki ellensége megjelent. Azzal elfutattam a baloldali irányba, nyomomba a démonommal. Kristoff még vissza kiáltott, hogy ne aggódjon és vigye magával a többi osztagot, kiszabadítani Jane-t. Ezzel kezdetét vette a mi saját harcunk. Jane és Varrick kontra Alex… Kristoff és Rosaly… És most végre éreztem, a végső harcom anyámmal, itt véget fog érni. A sötét folyóson haladva Kristoff lenézett a gyűlölet teli arcomra, majd hirtelen megállt egyhelyben. Ránéztem, majd én is megállítottam a lépéseim.
- Ha ott vár rád édesanyád, a pokol hercegnője se rejtőzködik többé… - Mondta keservesen mégis harcias hévvel.
- Fogadd el! Ideje pontot tenni a múltunk végére, és boldogan élni a jelent… Gyújtsuk fel a múltat, had lángoljon. – A démon megkönnyebbülve nézett le rám, majd magához szorított.
- A folyosó végén vár ránk a múltunk az, ami miatt, most itt tartunk…
- Ott kezdődik a jelen és a jövő… - Azzal kibújva egymás öleléséből rohanni kezdtünk a végzet felé.
***
A folyosó szélesedni kezdett, majd egy hatalmas terembe léptünk. A szoba két oldalsó lépcsője felvezetett a galériára. Az emeletet elárasztotta a vörös füst, ami lassan gomolygott lefelé. Kristoff, figyelmesen nézte a felsőszintet, várva a pokol hercegnőjét… Már hiányoltam éles nyavalygós hangját. Hosszú barna haja szinte behálózta a sötétet, maga körül. Kristoff éles fordulatot vett, Rosaly eltörpült mellette. Haja pókhálóként tekeredett a démon karjára. A lány arca szinte kitekeredett, majd fekete karmaival felém pöccintett. A vörös füst hátra lökött, anyám kacaja hangzott fel. A szobát megtöltötte a vörös füst. Anyám árnyéka kivehető volt, a vér szaga eltéveszthetetlen volt. Csak ő lehetett. Remélve reméltem Kristoff boldogul múlja egyetlen pontjával, amit a legjobban utált. Mindketten tudtuk, szülei boldogok Alex és Jane miatt. Benne viszont port kavart, szerinte Alex-szet mindig is jobban szerették, mint őt. Apja kényszerítette volna arra, hogy elvegye a sátán lányát, hogy megvédje a kis birodalmát. Kristoff ezt visszautasította, majd apja megtagadta őt, és szabaddá engedte. Ekkor tájt találkoztunk… Ahogy végig gondoltam a múltunk, rá kellett döbbennem, rengeteg mindent éltünk át, ketten. Alex pár év múlva csatlakozott testvéréhez, igaz, ő kíváncsiságból hagyta el az országukat, apja engedelmével. Tudtam, valahol mélyen utálta Kristoff Alex-et, de testvéreként szerette egyszerre. A végső háborúnk kezdetét vette, mikor a füst hirtelen oszlani kezdett. A táj változott. A kastély előtt álltunk, fegyvereinkkel. Anyám és Rosaly a homokba vésett körön kívül álltak. Anyám, áttetszőnek tűnt, a halál és rohadás nem tett jót a szépségének. A poklok hercegnője, délcegen áll. A füst ismét felemelkedett, de csak a Fellegvárat takarta el. Rosaly hirtelen átlépte a vonalat, és Kristoff karjára tekeredett haja… Egy pillanat leforgása alatt a démon eltűnt mellőlem. Szerencsére hárította a támadást, az elmémben hallottam rövid üzenetét. Ne aggódj, minden oké! Rosaly folyamatosan támadt, a levegő megdermedt körülötte, a halál karmai fizikai alakként támadtak, lassan a szirt vége felé terelve a démont. Követtem a történéseket, mikor anyám hirtelen mögöttem termett, majd gyengéden bokán rúgott.
- Ne azokkal törődj, lenne jobb dolgod is! – Vicsorogta. Ebben a percben elhagyott a kétség, tudtam nem halhatok meg, még a démonom életben van. Itt a tökéletes alkalmam. Legyen bármilyen véres, keserű, vagy fájdalmas, öröknyugalomra fogom küldeni anyám.
- Ideje békében nyugodnod!
- Erős szavak, ahhoz tenned is kell valamit.
- Akkor kössünk szabályokat vagy, képes vagy tisztán játszani?
- Ám legyen, játszunk! A szabályok legyenek egyszerűek. Ha én nyerek, te leszel az új harcosom a vámpír seregemben.
- Rendben, de ha én nyerek, visszaadod a démonom teljes szabadságát!
- Azt hittem ennél véresebb szabályt szabsz ki rám. De legyen, megállapodtunk! Milyen versenyt tartsunk? – Keskenyedett el vérvörös rideg szeme.
- Nem kaphatunk külső segítséget, csak szemtől szembe harcolunk, míg bírjuk.
- Ahogy óhajtod , kedves leányom. Remélem a démonod is életben marad addig, míg nyerek, hadd lássa, ahogy elbuksz. – Mutatott a felszálló ködre a szirt közelében. Anyám nem tudhatta, Kristoff démoni erejét. Réges-rég volt már mikor így láttam harcolni, fegyverek és Alex nélkül harcolni. Rosaly bánhatja, hogy ő az ellensége…
- Akkor, hát. Harcra fel!
***
Kristoff:
Szemtől-szembe a múlt keserű foltjával.
- Ideje lenne támadnod is, ne csak menekülj! – Csapott ostorszerű hajával a földre Rosaly. – Elmenekülté követve vágyaid és most nézd meg hol vagy, hogy mi vagy. Egy faj, ami bekategorizálhatatlan, egyszerre vagy az, aki rég és mellé még vámpír, meg valami angyal. Olyan hatalmas hatalmak rejlenek benned…Hatalom, amit elpocsékolsz, nem becsülsz meg. Szóval, ha még mindig nem vagy hajlandó visszatérni apád kegyeibe és békét hozni a földednek, akkor készülj a halálra. Vagy térj vissza velem a mélybe és tartsd fent a látszatot. De, ha nem vagy erre hajlandó, elveszem a benned lakózó hatalmat.
- Ne packázz velem, sátán vada. Inkább a halál, mint te. – Lassan közeledett a szirt vége, a hátam mögött elterült a tátongó, ködös mély. Valahol igaza volt, Rosaly-nek, ideje visszatámadni. Használni olyan erőket, melyeket évek óta nem, most démonként fogok ellene fellépni. Egy démonként, kinek egy vámpír az energia forrása, egy démonként, kinek szárnyai vannak. Kard és minden más nélkül semmisítem meg. Azzal a gondolatmenettel feloldottam a pecséteket, melyek a bőröm alá vésődtek a születésemkor. Ez határozza meg a démonok egyedi erejét, és néha természetüket is. A vésett jelek felragyogtak, majd enyhe forróságot érezve a tarkómon a köd körém gyűlt. Egy ilyen helyre csalni minket, ostobaság volt a részükről. Igaz egy démon erejét, még az nem használta előttük lehetetlen felfedni. Ezt az erőt utoljára akkoriban használtam, mikor megismerkedtem Nikollal. A köd páncél és egyben csapda volt. Kizárólag én láttam át rajta, ellenségemnek esélye se volt. Rengeteg erőt emésztene fel, ha nekem kellett volna ködöt idéznem. Tisztán láttam, ahogy a poklok hercegnője arca megkeményedik a dühtől, majd egy kósza pillanatra elmerenget.
- Még több hatalom, amit elvehetek tőled, de ehhez meg kell halnod. – Léptei elgyorsultak, megrohamozta a felhőt. Ahogy belépett a ködbörtönbe, rájött gyengeségére, így tűznyalábokat kezdett maga köré hajigálni. Ahogy rájött a csapda lényegére, egyre idegesebb és rémültebb lett. – Hogy lehettem ilyen ostoba. Egy nyilvánvaló csapdába sétáltam… - Azzal sziklákat emelt ki a földből majd felállt rájuk.
- Mind hiába. – súgtam árnyék formájába. Ez az alak rengeteg erőt igényelt, de szerencsére ebben nem szenvedtem hiányt. Könnyedén tudtam alakítani magamon, hol ködként, hol élőtestként rohantam át előtte, ezzel még jobban megzavarva. A csapda tökéletes volt. Elég volt felbosszantani, majd az idegeit elszaggatni. Néha hozzáértem, megkarmoltam, vagy meglöktem.
- Elég! Elég a béna játékaidból. Mutasd magad, lelketlen fenevad. – Szemei szénfeketére változtak, haja lángokba borult. Ebben az állapotában illett hozzá egyedül a neve. Vörös lángoló haja egy vörös rózsára emlékeztette az embert. Veszélyes természet akár a tövisek. – Mutasd magad, átkozott.
- Itt vagyok! – Kezeim kiemelkedtek a ködből, beletaszítva a szakadékba a lányt. Éles sikolya visszhangként hallatszott a hegyvonulaton.
- Átkozott, ostoba démon. Engem nem tudsz így elpusztítani.
- A ködbörtönébe zárlak, majd megkapod a méltó büntetésed.
***
Nikol:
Kristoff hangja tisztán zúgott a gondolataim között.
- Szükségem lesz arra az erődre, mit akkor használtál utoljára, amikor megismertelek!
- Jelen pillanatban, próbálom a harci esküm betartani, amit jó anyámmal kötöttem, de ahogy ezzel végzek, ígérem segítek.
- Miféle eskü lenne az?
- Csak egymás ellen harcolunk, ha valaki belép a csatánkba azzal a megkötött szerződésünk semmivé lesz .
- Még is miféle szabályokon alapul ez a hazardírozás!?
- Ha ő nyer, csatlakozok a seregéhez, ha én visszaadja a démoni szabadságod.
- Ostoba fogadásba rángattad magad. Nekem így is tökéletes, csak meg akarlak védeni.
- Azt mondod nekem nem ér semmit, ez az egész?
- Inkább befejeznem ezekkel a harcot most és mindörökre. Csald ki a ködbe, egyikőtök se fog látni, de könnyedén kihozlak onnan.
- Azt mondod csaljuk bele a csapdába, és pusztítsák el egymást a ködbörtönbe.
- Könnyű lenne nem, kicsit becsapjuk az érzékeiket és máris végük.
- Legyen! De akkor így maradsz.
- Felfogtam, hogy értem teszed, amit teszel. De boldog leszek, ha végre lezárjuk a múltat. –A ködbörtön lassan közeledett, anyám vérszemet kapva üldözni kezdett belesétálva a csapdánkba. Körbevett a köd, Az érzékeim szinte elvesztek a hangok, amiket hallottam idegenek és távoliak voltak. Egyszer csak Kristoff derekamon kapott és átfutott a felhőn. Azzal kezdetét vette a játék. Anyám hidegvérű volt, de ahogy kezdte elveszítni az irányítást, elfelejtett gondolkodni. Rosaly könnyes szemmel hevert a köd közepén, majd anyám végzett vele. Egy rövid percig a régi emberi anyám arca megtörve állt a vérfürdőben.
- Nikol! Az én kicsi lányom! – Sápítozása szinte már túl emberi volt. Tudta, kivel végzett, megpróbált cselbe csalni. Kristoff megfogta a vállam, tudta. Tudta, hogy reménykedtem benne, hogy igaz. Lehajtottam fejem, majd a dárdáért nyúltam. Anyám arca a halála pillanatában a régi volt… A lelke megszabadult a szenvedéstől. Halkan azt súgta felém köszönöm. Majd a véres fűben életét vesztette. A démonom feloldotta ködcsapdát. A vár lángokban állt. Jane és Alex megcsinálták. Kristoff átkarolt, lehevertünk az egyik sziklára, és néztük, ahogy az ártatlan tündék, rabruhájuktól megszabadulva lépnek ki a világba.
 
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés