„ Az idő nem vár meg. „
- Toki wo Kakeru Shoujo -
Saki leült Naoki mellé.
- Persze. – nagyot nyelt és leült a padra mellé. Kezükben a fagylalt lassan olvadni kezdett.
- Azt mondtam neked, hogy engedd el Yatot, mert tovább kell lépni. De én sem engedtem el. Mióta meghalt nem is ettem fagyit. – húzta egy pillanatra hamis mosolyra a száját. – Mindig az ő árnyékában voltam. Ő volt az ász, aki messze a föld felett repült. Bátorított minket és mellette tökéletes volt. A barátom volt. A riválisom. Olyan...mint a testvérem. – csuklott el a hangja és zokogásban tört ki. – Én a helyébe léptem, de tudom, hogy nem helyettesíthetem. Sosem leszek elég jó hozzá. Én nem akartam miután meghalt de....valahogy a pozíciója az enyém lett.
- Senki nem gondolja, hogy ezt élvezed. Ásznak lenni...neked ez volt az álmod. Ne sajnáld magadtól azt az örömöt, ami ezzel jár. – érintette meg Saki tétován a zokogástól remegő fiút. Tudta, hogy Naoki szívből repülni akart. Mint a Karasuno varja. Tudta jól.
- Csak én és Sawada emlékszünk, hogy Yato volt a legjobb. A többiek csak tudják, hogy előttem volt egy ászunk...de nem tudják ki is volt Yato.
- Nem is kell. Ők is az álmaikért játszanak. „Ez egy harc. Egy légi csata. És amíg a labda a levegőben van....” – állt fel a lány a padról és a nap utolsó aranysárga sugarába nézett.
- „Még győzhetünk.” – fejezte be könnyezve Naoki, Yato egykori szavát.
- Mi emlékszünk rá. Ez számít...nem igaz? – mosolygott a lány és most ő nyújtott kezet Naokinak, hogy felsegítse őt. Két dolog volt, ami összekötötte őket. A röplabda... És Yato. Elindultak a park felé. Az óra alatt megálltak és várták, hogy a másik mondjon valamit. Végül Saki törte meg a csendet.
- Azt hiszem a menedzser dologgal még egy kicsit várok. Még úgy sem tudnék...bemenni oda. – nézte a földet és keserű mosoly jelent meg sápadt arcán.
- Rendben. Várunk rád. – ezzel Naoki elindult. A lány felnézett a lassan haladó fáradhatatlan óramutatóra. Saki ideje elindult. Lassan járt...de talán majd tovább ér. Elindult az ideje...és fájdalmasan lassan járt az óramutatója. Mikor felért becsukta maga mögött az ajtót és bement a kis nappaliba, ami a kerek asztallal megspékelve egyszerre étkező is volt. Ryuu a gépen pötyögött valamit és papírok vették őt körül. Saki csak állt ott, hogy a bátyja talán majd észreveszi eltörpült testvérét. De , mint máskor is a lány ugyanúgy láthatatlan maradt a számára. Végül megszólalt.
- Szia.
- Hol jártál?
- Sétáltam.
- Beadtad a jelentkezést a zeneklubba? – nézett fel egy pillanatra a papírokból.
- Igen.
- Tökéletes. – ezzel be is fejeződött a két év alatt talán a leghosszabb beszélgetésük. Néha már meg sem ismeri Ryuu hangját, olyan ritkán hallja. Sosem esznek együtt. Sose csinálnak együtt semmit. Van egy hatalmas szakadék köztük. De ez mindig is így volt. Mintha nem is lennének testvérek. Csak két idegen egy légtérben.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés